Nagy a baj, ha akkor, amikor kellene, nincs egy olyan személy, aki irányt tudna mutatni a tévelygőknek. Különösen nagy a baj akkor, amikor egy országnak kellene irányt mutatni, de nincs, aki ezt megtegye. Az igazság az, hogy a baj még ennél is nagyobb, mivel sokan, nagyon sokan még azt sem tudják mi a baj.

Valamit éreznek, mint az öregedő ember. Itt fáj, ott fáj, csak nem tudják eldönteni ezzel együtt kell-e, együtt lehet-e élni, mivel szükségszerű rossz, vagy lehet-e, kell-e tenni valamit, mivel gyógyítható. Ördögi, szisztematikusan felépített csapda ez, melynek lényege, hogy a mai kormánypártoknak sikerült megakadályozni a valóságos diskurzust az eddigi kormányzati tevékenységről, sikerült megakadályozni a kritikák, a lehetséges alternatívák tág körben történő terjesztését. Prófétára lenne szükség, akinek a zsebében ott lapul a bölcsek köve, akinek a hangja átszáll hegyeken, völgyeken, akinek hisz az istenadta nép. Próféta azonban ritkán születik, mint ahogy jó politikus is. Hazánk az elmúlt ezer évben sokszor, nagyon sokszor szűkében volt a messzire látó, önzetlen, dönteni tudó, tiszteletre méltó, széles körben elfogadott vezetőkben, s ma sincs ez másképp.

Hazánk pedig rövidesen útelágazáshoz ér. Az egyik a Fidesz útja, és a másik? Az egyik bejáratánál ott áll a Vezér, kivont kardal, s üvölti: utánam! Ki áll majd a másik út bejáratánál? Kinek hiszik majd el, hogy az az út amelynek bejáratánál a Vezér áll, az zsákutca? Kinek hiszik majd el, hogy az állam ölelése épp olyan kellemes, mint az anakondáé. Az állam, épp úgy, mint az anakonda szépen rácsavarodott áldozatára. Miránk. Az életünkre. Most pihen, erőt gyűjt a halálos szorításhoz. Még talán nem késő. Még talán meg lehet akadályozni, hogy ez az államanakonda összeroppantson és lenyeljen mindent és mindenkit, aki kívül esik az ö érdekkörén, aki nem fér bele egy olyan államérdekbe, amely feltétlen engedelmességet, némaságot, vakságot és süketséget kíván, s ennek fejében a szűk kiváltságosok számára biztosítja a jólétet, a megélhetést.

Tanulni kellene Jónás történetéből, aki csak azt követően vállalta a rábízott feladatot, hogy a cet kiöklendezte. Nekünk nem kelleni bemászni a kígyó gyomrába. Talán ez könnyebb, mint később az öklendezést kivárni. Persze nem egyszerű, csak a választásokat kellene megnyerni. Azokat a választásokat, amelyek megtartása, lebonyolítása is bizonytalan, mivel a kétharmad, bármikor, bármit elrendelhet, átírhat. Azokat a választásokat kellene megnyerni, amelyeken jó az esély arra, hogy az egyik oldalon csak egy jelölt lesz, míg a másik oldalon ki tudja hány? Azokat a választásokat, amelyeken a nyertes mindent visz, akkor is, ha csupán a választók töredéke ment el az urnákhoz.

Az egyik oldal tudja mit, egészen pontosan kit akar. Ők, akik hisznek Vezérükben akármit tesz, eltántoríthatatlanul. A másik oldal nem tud összeállni, pedig tudja, hogy azt amit, akit a másik oldal akar, nem szeretné. Kellene tehát, aki utat, lehetőséget kínál számukra. Kellenének, akik utat, lehetőséget kínálnak számukra. Az biztos, hogy a hátralévő idő kevés annak a vitának a lefolytatására, ki legyen az „ellenvezér”. Egészen pontosan, ha a hátralévő időt arra pazarolják az együttműködésre kárhoztatottak, hogy eldöntsék, ki a legerősebb, akkor nem marad idő annak kidolgozásához, hogy, mit, hogyan, miből, meddig kell tenni ahhoz, hogy a másik út ne legyen zsákutca.
ú
Ezért abba kellene hagyni a ki, kit győz le játékot és egy valamivel több mint kétezer évvel ezelőtt bevált recepthez kellene visszanyúlni, nevezetesen a triumvirátushoz. A Római Birodalom története folyamán két triumviratus köttetett. Mindkét szövetség a köztársaság válságának időszakában jött létre, annak érdekében, hogy az azonos – vagy közel azonos – befolyással és hatalommal bíró politikusok ahelyett, hogy egymás ellen folytatták volna a harcot, a pillanatnyi érdekazonosságuk alapján, összehangoltan vehessék fel a versenyt közös ellenfeleikkel szemben.
A köztársaság válságban van. A három politikus adott, már csak el kellene váll
alniuk a közös feladatot és meg kellene állapodniuk.