Nem egyszerű megérteni, miről is szól az oktatási rendszer átalakítása. Látszólag a minőség javítása a cél, a tömegképzés visszaszorításával, a felesleges és költséges érettségi bizonyítványok, oklevelek kiadásának megszüntetésével. Valójában nincs másról szó, mint a tudáshoz vezető út szűkítése, a gyermekek nagyobb részének a megfosztása attól a lehetőségtől, hogy eljusson az érettségi vizsgáig, a felsőoktatásig.

Ez a készülő legnagyobb összeesküvés a jövő nemzedéke ellen, a társadalom tagjainak tudásalapú kettészakításával, annak törvényekbe rögzítésével, hogy kinek van joga tanulni, illetve kit lehet kiejteni, kitaszítani az oktatás rendszeréből. Lehet-e más következtetésre jutni a napvilágot látott elképzelésekből, melynek lényegét világosan kifejezi az az egy mondat, hogy az oktatás nem szolgáltatás, hanem közszolgálat. Ezért nincs szükség autonóm pedagógiai közösségekre. Az állam megrendel, diktál, ellenőriz, végrehajtat és büntet. Az iskola pedig végrehajtja az állam megrendelését, amelynek a szülő köteles gyermekét alávetni, anélkül, hogy megkérdőjelezhetné az iskolahivatal bármilyen intézkedését. Ez világossá válik a koncepció másik központi gondolatából: az elvárt szabályok megsértése azonnali és határozott szankcióval jár, mind a tanulóval, mind a szülővel szemben. Lehet-e más következtetésre jutni abból a kormányzati szándékból, hogy a tizennyolc évig tartó tankötelezettséget leszállítják tizenöt évre?

Egy lehetséges közoktatási pályaív: Megszűnik a rugalmas, az óvoda által megállapított iskolaérettséghez kapcsolódó iskolakezdés. Az óvodából hat éves korban kell az iskolába lépni, kivéve, ha ez alól a hivatal felmentést ad. Megszűnik a tanuló fejlettségéhez igazodó egyéni tanulási útvonal kialakításának lehetősége. Az általános iskolában a kötelező tantervben meghatározottak szerint mindenkinek ugyanazt, ugyanakkorra teljesítenie kell. Aki lemarad, azt már az elsőben meg kell buktatni. A túlkoros tanuló részére az igazgató engedélyezi, hogy magántanulóvá váljon, s ezzel az iskola végleg megszabadul a problémás tanulótól. Ha a problémás tanuló nem akar magántanulóvá válni, akkor sincs gond. A tanulót, – a tanköteles tanulót is, függetlenül attól, hogy hány éves – az iskola fegyelmi büntetésként kizárhatja az iskolából. A kizárt tanuló szülője köteles másik iskolát keresni gyermekének, s ha ezt elmulasztja, a hatóság majd intézkedik.

Az általános iskolából a középiskolába történő átlépéshez nem elégséges a jövőben a képességeket mérő központi írásbeli vizsga eredménye: ismét meg lehet válogatni a jelentkezőket a szóbeli vizsgán. Aki nem jut be a középiskolába, mehet a három éves szakiskolába, ahol nem jut idő csak a szakképzésre, azon belül is túlnyomórészt a gazdaság által szervezett gyakorlati képzésre. A műveltség gyarapításához, idegen nyelv elsajátításához, számítógép alkalmazásának megtanulásához ezért nem szükséges a tanítás idő, és felesleges a pedagógus is. Aki a szakiskolába sem való, az részt vehet a Híd-programban, amelynek keretei között, a hozzá hasonlókkal összezárva várhatja meg, hogy elérje a tizennyolcadik életévről tizenhetedik életévre leszállított tankötelezettség felső határát, és esetleg az általános iskolai tanulmányok befejezése nélkül, immár jogszerűen kilépjen a közoktatásból, és belépjen a munkanélküliek táborába.

A napvilágot látott kormányprogram szerint „hiányzik az egészséges arány a gimnáziumok, a szakközépiskolák és a szakiskolák között” Elég csak a rendszerváltás előtti beiskolázási arányokat visszaállítani ahhoz, hogy világossá váljék, a tudás joga nem mindenkit illet meg. Míg 1990/91-ben a középfokú oktatásban résztvevő tanulók 44%-a szakiskolában (szakmunkásképzőben) tanult, 2009/2010-ban arányuk 23,8% változott. Az általános képzést nyújtó és a felsőfokú tanulmányokra eredményesebben felkészítő gimnáziumok részaránya 24%-ról 34,6%-ra emelkedett. A legnépszerűbb intézménytípusba, a szakközépiskolába járó tanulók aránya 33%-ról 41,6%-ra ugrott. Természetesen miért ne érhetné el, léphetné túl az újra indított szakmunkásképzés beiskolázási aránya az érintett korosztály 50 %-át.

Nem kell nagy jóstehetség annak előrelátásához, hogy az elitképzés, elsősorban a gimnáziumi oktatás az egyházi intézményrendszer feladata lesz. Nemcsak azért, mert a főszabálytól eltérő módon szervezheti munkáját, választhatja meg vezetőit, fogalmazhatja meg pedagógiai programját, hanem azért is, mert részükre garantált a működéshez szükséges források száz százaléka. Az önkormányzati intézményrendszer – ha marad egyáltalán az önkormányzati rendszer, nem váltja fel az állami – a szegények részére biztosítja a kétkezi munkához szükséges betanulás lehetőségét. Érettségit lehet majd szerezni a szakközépiskolákban, de az már világosan megfogalmazódott, hogy az itt szerzett érettségi nem lesz azonos a gimnáziumi érettségivel, tulajdonosa legfeljebb a szakirányú felsőoktatásba juthat be.

A tizenöt évre leszállított tankötelezettség, a felvételi rendszer szigorítása megalapozhatja a rosszul tanulók nagyszámú kiesését a közoktatás rendszeréből. Mi ebben a megtakarítás lehetősége? Azt, aki nem tanköteles, azt az iskolarendszer nem köteles befogadni. Ezért a tanköteles koron túliak tekintetében megszűnhet az állami felelősség az ingyenes oktatás feltételeinek a megteremtésében. Szűkülhet az intézményrendszer, csökkenhet a pedagógusok létszáma.

A pedagógusok egy része még örül. Visszakapja tekintélyét: nem kell a leszakadókkal bajlódnia, korlátozás nélkül buktathat, kizárhatja az iskolából a tanköteles tanulót, számmal osztályozhat, a szülővel sem kell szóba állnia. Nem veszi észre, nem meri észrevenni, hogy vagy a hatalom bábjává válik, vagy megállapítják, hogy mindennapi életvitele során nem felelt meg a kiemelt erkölcsi követelményeknek, a fokozott társadalmi elvárásoknak, ezért pedagógusnak alkalmatlan.

Mellesleg a majdnem kilencven oldal terjedelmű anyagban a keresőprogram egyszer sem találta meg a szeretet kifejezést. A hivatal és az engedély szavak viszont annál sűrűbben fordulnak elő.