Lehet-e már a jövőt tervezni? Ki merne erre a kérdésre nemmel válaszolni, de ki merne igennel? Mert e kérdéshez azonnal számtalan másik párosul: mikor kezdődik a jövő? Mit hagy itt a jelen? Ki kezdi a jövőt? Kinek szól a jövő?

Leegyszerűsítve a válaszoló feladatait, arra kellene mondania valamit, hogy mi a teendője egy FIDESZ utáni korszaknak? Mi a teendő egy olyan korszak után, amelynek még nem is látszik a vége, de az már világos, hogy mindent helyre kell állítani utána, amire az a jelző illik, hogy normális. Csakhogy éppen ez a legnehezebb feladat, hiszen senki nem tudja megmondani mi a normális. No, nem a maga számára, hanem másoknak. A mai kurzusban éppen az a legszörnyűbb, hogy azt állítja, mindenki helyett gondolkodik, mindenki helyett dönt, mindenkinek megmondja, mi a helyes, mi a jó. Méghozzá úgy, ahogy ő gondolja, mindenki más meghallgatása nélkül. Együttműködik önmagával, megegyezik önmagával. Napjainkra az a legjellemzőbb, hogy senki nem lehet biztos a mában, a holnapban, senki nem bízik a másikban. Mindenki fél! A félelemkeltés ugyanis ma tudatos kormányzati politika. A félelem beszivárgott a hétköznapi életbe, része a napi politizálásnak. A félelem az a kötőfék, amellyel rángatják az embereket, sakkban tartják a politikusokat, befogják mindenki száját. A félelemkötelek végei összefutnak egyetlen kézben, egy olyan ember kezében, akinek csak egy a fontos: a hatalom. A félelemgombolyag nagyra nő. Félteni kell a saját, a család, a rokon munkahelyét, állását, beosztását, vállalkozását, otthonát. Félni kell attól, hogy nem jut kórházi ágy a betegnek, iskola a gyereknek, egyetem a fiatalnak, nyugdíj az öregnek. Ezek a mindennapok félelmei. Mert semmi nem jár, semmihez nincs alanyi joga senkinek, minden elvehető, csökkenthető, nincsenek szerzett jogok. Adományok, kegyek, ebből adódóan kegyencek és kitaszítottak léteznek. Így hát ferde szemmel nézünk arra, akinek más újság van a kezében, mint a sajátunkban, akinek más a vallása, a bőre színe, a nemzetisége, mint a mienk, aki gazdagabb, aki szegényebb, aki képzettebb, aki iskolázatlanabb nálunk. A politikus is fél, akkor is, ha kormánypárti. A politikusnak is van családja, rokona és szeretné, ha lenne jövője is.

A kötelet tartó kéz pedig nem enged, nem engedhet. Már ő is fél. Fél önmagától és mindenki mástól. Így, hát tovább játszik a félelemmel. Nincs más lehetősége. Abban bízik, a félelemhálót sikerül olyan szorosra összehúznia, hogy senki ne kapjon elég levegőt, és sikerül végleg összezárnia, hogy senki ne tudjon kiszabadulni. Csakhogy a félelem csendjét általában a harag robbanásának a hangja oszlatja szét. Ezt nem kéne megvárni!

Lehetne ezért a jövendő legkisebb közös többszöröse a félelem nélküli élet? Mert az a normális! A félelem nélküli életet pedig csak közösen lehet megcsinálni. Ez az új gordiuszi csomó, amelynek szétvágásához egy ember nem lesz elég.