A szakképzés és az ország sorsa

Az ország sorsát az oktatás rendszere határozza meg. Ennek egy fontos szelete a szakképzés, de nem önmagában, s nem kiszakítva az egészből. A valódi fejlődés záloga, a társadalom átlagos műveltségi szintjének minél magasabb szintre emelése. Ennek szükséges kelléke a lejátszódó társadalmi, gazdasági folyamatokat megértő, a változásokhoz alkalmazkodni tudó, a lehetőségeiket felismerő, az ismereteit folyamatosan megújító és bővítő polgárok minél nagyobb számú jelenléte az országban. A polgár öntudatos.

A polgár toleráns. A polgár szolidáris. A polgár számon kéri a hatalomtól a kormányzás terén végzett munkát. Számon kéri mire költötte az általa befizetett adót. Számon kéri mit tett a közért és miért. Ezért nem volt soha szüksége polgárokra a hatalomnak ebben az országban. A fülkeforradalom nem polgári forradalom volt, hanem Márai Sándor próféciájának beteljesedése, a „sunyi parasztok” ellenforradalma. Azóta is tart – az író által felvázolt – nemzettudat újraépítése: a ‘keresztény magyar ember’ előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert ‘keresztény magyar úriember.”

Csaknem egy évtizede sulykolja a hatalom: „Nincs szükség érettségire. A jó szakma többet ér egy diplománál.” Ennek jegyében számolták fel az oktatás szabadságát. A tanuláshoz való szabad hozzáférés jogát. Ennek jegyében az állam az oktatást céljai megvalósításának szolgálatába állította. Mindenekelőtt az oktatási rendszert feldarabolta, minisztériumát megszüntette. Az állami kézbe vett ellátó hálózat minden mozgásterét felszámolta. A hatalomhoz lojális vezetőréteg kinevelését az államhoz hű egyházakra bízta. A folyamatnak még nincsen vége. Folytatódik az átalakítás, most a szakképzés van terítéken. A szakképzés megújítása azonban nem lehetséges az egész rendszer újragondolása nélkül. Erre pedig ez a hatalom teljesen alkalmatlan. Nem kérdez, nem egyeztet. Ötletszerűen hoz döntéseket, az oktatás soha le nem záruló átalakításának folyamatában.

Rossz alap, rossz felépítmény

Az iskolakezdés és a tankötelezettség szabályai garanciák arra, hogy a tanulók jelentős hányada ne tudja sikeresen befejezni az általános iskola nyolcadik évfolyamát. Az év első nyolc hónapjában született gyermekeknél az iskolaérettség vizsgálata nélkül, a törvény erejénél fogva beáll a tankötelezettség. Az év első negyedében születettek jelentős része ez idáig hétéves korában kezdte az iskolát. Az egyéni mérlegelést elutasító, kötelező haladási ütemet megkívánó állami tanterv eddig is biztosította, hogy a nehéz családi környezetből, hátránnyal érkezők, többszörös évismétlőként a tizenhatodik életévükben megszűnő tankötelezettség után, akár a hatodik évfolyam befejezése nélkül lépjenek ki az iskolakapun. Erre a tendenciára ráerősíthet az idő előtt beiskolázásból származó iskolaérettség hiánya. Miután a kötelező állami tantervek nem fejlesztési célokat tűznek ki, hanem az előírt követelmények elsajátíttatását, az általános iskolai tanulmányokat sikeresen befejezőknél sem garancia az írás, olvasás, számolás képességének megléte. Ilyen alapokra építkezve kíván a kormány új szakképzési rendszert beindítani. A kudarc borítékolható.

Mindenekelőtt azért, mert nem a gazdaság igényei szerint szervezik meg a felkészítést a szakképző iskolákban. Valaki kitalálja, hogy csökkenteni kell a szakmák számát és a korszerűsítés jegyében ezt meg is teszik. A gond az, hogy nem a bürokratáknak, hanem a gazdaságnak kellene felmérnie, az igényeket, méghozzá nem a jelent, hanem a jövőt. Ezért rugalmas, az innovációt lehetővé tevő szakképzési rendszerre lenne szükség, amelynek üzemeltetésében nem az államé, hanem a gazdaságé a főszerep. A gazdálkodó szervezeteket azonban semmi nem ösztönzi arra, hogy iskolát tartsanak fenn. Sőt. Engedélyt kell kérniük, ha ilyen nagy fába akarnák vágni a fejszéjüket. Ezen túl megállapodást kell kötniük az állammal, hogy biztosítson számukra beiskolázási létszámot. Közvetlenül nem szerződhetnek iskolával, nem támogathatnak iskolát. Az egyeztető fórumok súlytalanok, összetételüket, működési rendjüket a kormány határozza meg. A szakszervezeti mozgalom erőtlen.

A sikeres szakképzéshez arra lenne szükség, hogy minél későbbre tolódjon a szakmaválasztás kényszere, s minden tanuló megszerezze a szükséges készségeket, megszerezze az értő írás olvasás és a számolás képességét, elsajátítsa a műveltségi minimumot. Az 1993-ban elfogadott közoktatási törvény a szakképzés indítását a tizenhatodik életévtől tette lehetővé, a tízedik évfolyam befejezése után.

Az új rendszerben, aki hat évesen kezdi az általános iskolát folyamatos előrehaladás esetén tizennégy éves tanonccá válhat, akár napi hét órás iskolai felkészítésre ítélve. Tizenöt évesen munkaviszonyba léphet, s megízlelheti a munka törvénykönyvének minden áldását.

Ok és okozat

Nehéz rájönni arra, miért kell a szakképzés feladatait újraszabályozni, s kiemelni a köznevelés rendszeréből. Talán azért, mert a tanoncok nem tartoznak az emberi erőforrások közé? Talán azért, mert a változtatások foglalkoztatási „reformmal” párosulnak? Az állami szakképző intézményekben dolgozók kikerülnek a közszférából, s munkavállalókká válnak. A közvagyon magánosításában pedig az innovációért felelős miniszter már bizonyított. Talán azért, mert az állam ezzel a törvénnyel a felnőttképzést is szűkíti (jó piac volt), többé nem készíthet fel szakmára. A legvalószínűbb, hogy a kormány legerősebb minisztere étvágyát kellett kielégíteni, a kormány leggyengébb miniszterének a rovására. Még valószínűbb, hogy a kormány egyetlen döntésre jogosult tagja, a miniszterelnök-pártelnök rendelte el a tudomány, a felsőoktatás, a szakképzés összevonását és piacképes részének magánosítását.

A törvényt lóhalálában elkezdik bevezetni, bár a végrehajtási rendeletek, a szakmai követelmények nincsenek meg. Nem ismertek a foglakoztatási szabályok. nem ismertek a közismereti tananyagra fordítható időkeretek. Nem ismertek az oktatási intézmények működését meghatározó szabályok. Igazi ellenállás még sincs. A gazdaság szereplői nem szólalnak meg. Az oktatókká váló pedagógusok reménykednek, hogy a beígért béremelést megkapják, így ők is hallgatnak. A szülők fel sem ocsúdtak. Nem értik mit jelent, hogy nekik kell gondoskodniuk gyermekük taníttatásáról, ameddig nem éri el a tizennyolcadik életévét, vagy nem szerez szakmát, miközben az általános iskola után nincs olyan középfokú iskola, amelyik köteles lenne felvenni a gyermeküket. A felnőttoktatásban pedig nem lehet a jövőben szakmát szerezni. A tanulók érintett része – koránál fogva – nem követi az eseményeket.

Szaktudás vagy érettségi?

Ahhoz, hogy az ország alkalmazkodni tudjon a gazdaság változó igényeihez, ahhoz, hogy az ország fogadni tudja az új technológiákat, ahhoz, hogy a magyar ipar túlnyomórészt ne az összeszerelő műhely szerepét töltse be, a szakképző intézményekben tanulóknak széleskörű, sok területen hasznosítható szakmai alapismereteket kellene szerezniük, lehetőleg az érettségi megszerzése mellet, vagy az érettségi letétele után. A szakmai ismeretek bővítésének pedig a felsőoktatásban kellene folytatódnia, befejeződnie.

Hiába nevezi át szinte évente a hatalom a szakképző iskolákat, hiába dolgozzák át szinte évente a szakmajegyzéket, hiába írják át szinte évente a szakmai követelményeket, kilátszik a lóláb: minél többen, minél gyorsabban, minél kevesebb műveltséggel, informatikai ismeretek és idegen nyelv tudása nélkül váljanak a munkaerőpiac kiszolgáltatott szereplőivé. Aki szerint a szaktudáshoz nem kell érettségi, az nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a XXI. században is épülhet a gazdaság a jobbágyságra.

Miután a szakképzés döntő szerepet játszik abban, miképpen tud alkalmazkodni a gazdaság a változásokhoz, ha a szakképzés kudarcot vall, az ország sem lehet sikeres.

2019. december 25. szerda

Nincs hozzászólás »

Vélemény?

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról. TrackBack URL

Hozzászólás most!

designed by János Szüdi Harcolj a spam ellen! Katt ide!