Az ember méltósága

Minden ember közös jussa az a méltóság, amely a születésétől fogva a haláláig megilleti, akár tud róla, akár nem, akár büszke rá, akár nem, akár igényt tart rá, akár nem. Az emberi méltóság – mondhatjuk – isteni adomány, el nem vonható, el nem adható, el nem utasítható, el nem veszíthető. Így mindenki „Méltóságos” és e körben egymással egyenlő.

Az ember méltósága mindenkinek azonos értékű, azonos terjedelmű, bárhol él e földön, bármilyen feltételek között, bármilyen tulajdonsággal rendelkezik. „Méltóságos” a szegény, a gazdag, a szép, a csúnya, a fiatal, az öreg, a sikeres, a sikertelen. Az emberi méltóság olyan, mint a lelkiismeret, lehet, hogy szunnyad, de nem hagy el senkit. Velünk van akkor is, ha fittyet hányunk rá. Az emberi méltóság nem a hatalom adománya, nem uralkodói kegy eredménye. Ez nem jelenti azt, hogy független a hatalomtól. Attól, hogy létezik, korántsem biztos, hogy létét elismerik. Sőt! Az emberi méltóság elismerése és tisztelete a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi diadalának termése és fennmaradása a demokrácia függvénye. Kinek jutott volna eszébe tisztelni a rabszolga, a jobbágy emberi méltóságát? Az emberek a természet rendjeként fogadták el, az alá-fölérendeltséget, a kiszolgáltatottságot. Évszázadokig azt hirdette a hatalom – az egyházak támogatásával és közreműködésével – az alázatosság erényének gyakorlása, a születéssel kijelölt út végigjárása, a sorscsapások elfogadása, az ismeretlentől való tartózkodás, a fennálló rend tisztelete mind, mind hozzájárul a túlvilági boldogság elnyeréséhez. Az önérzetében sértett, megalázott ember nem kockáztatott, tűrt.

Európa szerencsés kontinens. Területének nagy részén az első évezred végére szilárd államok jöttek létre, megteremtve a kereteket a gazdasági fejlődéshez. A gazdaság fejlődése lehetővé tette a kultúra, a művészet fejlődését. A kultúra és a művészet fejlődése együtt járt az iskolázottság növekedésével, az olvasás terjedésével, az emberi önérzet, öntudat erősödésével. Ennek köszönhetően az itt élőkben egyre erősebbé vált annak felismerése, hogy a hatalom nem isteni eredetű, annak felismerése, hogy a hatalomnak nem a saját, hanem a köz érdekeit kell szolgálnia, annak felismerése, hogy a hatalom alapja a mások által megtermelt és a kincstárba befizetett adó, annak felismerése, hogy aki adózik, az joggal követel beleszólást a döntésekbe, részvételt a befizetett adók jogszerű felhasználásának ellenőrzésében. Joggal várja el, hogy a hatalom tisztelje emberi méltóságát. Azok, akik így gondolkoznak, a polgárok, akik megteremtették a nyitott, befogadó gazdaságot, a nyitott befogadó társadalmat. Hosszú, több száz éves küzdelem, nem egyszer harc, áldozatvállalás kellett ahhoz, hogy a feudális monarchiát felváltsa a polgári demokrácia.

Magyarország nem járta végig ezt az utat. Elmaradt a polgári forradalom. Magyarország ma is a koldusok, a zsellérek, a cselédek és az uraik országa. A koldusok, a zsellérek és a cselédek nem emberi méltóságra, hanem alamizsnára vágynak. Sorsuk jobbrafordulásáért tenni nem tudnak, talán nem is akarnak. A kiskirályok és más hatalmasságok, pedig semmitől sem félnek jobban, mint kiváltságaik elvesztésétől. Magyarország a felelőtlen politikusok Mekkája. Nálunk az országrontó döntésekért nem büntetés, hanem szobor jár. A történelem úgy hozta, hogy a hatalom és a nép egymással megegyezve, kéz a kézben építette ki a megalkuvásra, félrenézésre, megvesztegetésre épülő kapcsolatrendszert, amelyben természetes dolog a jogszabályok kijátszása, a hálapénz elfogadása, a korrupció. Ez a kapcsolatrendszer túlélte az államformák és a kormányzati berendezkedések változását, s jelen van mind a mai napig, mondhatjuk a történeti alkotmány vívmánya.

Több, mint száz év telt el azóta, hogy Tisza István Magyarország miniszterelnöke belerángatta az országot az I. világháborúba, beverve ezzel a döntésével az utolsó koporsószöget az Osztrák-Magyar Monarchia koporsójába. Közel száz éve, hogy a háborúban győztes hatalmak feldarabolták Nagy-Magyarországot és a megmaradt „csonka” Magyarország nem a polgári fejlődés útját választotta, hanem Bethlen István útmutatásával konszolidálta a félfeudális hatalmi viszonyokat. A király nélküli királyság vesztét az okozta, hogy nem tanult a történelemből. Ismét rossz lóra tett, amikor újra hadba lépett. Nem csoda, hogy az ország a vesztes oldalra került, amikor befejeződött a II. világháború. Ezt a vereséget több mint négy évtizedes megszállás követte. A régi uralkodó-osztályokat az új – népköztársaság – államforma ideje alatt sikerült felszámolni. A hatalom új birtokosai, az alacsony sorból érkező állampárti funkcionáriusok sem a polgári erények térhódításáért gyakorolták az uralmat. A „nép hatalmát megvalósító” szocialista állam megteremtette az „élhető” diktatúrát mindazoknak, akik, nem vonták kétségbe az egypártrendszert, a tervgazdaságot, s az emberi jogok iránti vágyuk nem lépte túl a hatalom nyújtotta kereteket. A hiánygazdaság, az áruk és a szolgáltatások szűkössége „legalizálta” a borravalót. A világpolitika szerencsés fordulata, a tervgazdaság miatti alacsony termelékenység és a külföldi kölcsönökből finanszírozott jóléti juttatások által előidézett államcsődveszély adta lehetőséget felismerve és kihasználva a nagyvárosi értelmiség az ország szekerének a rúdját a demokratikus jogállam irányába fordította. Ez a demokrácia nem bizonyult élhetőnek és tartósnak. A korgó gyomrok helyett fejekbe szálló vér nem a tisztánlátást erősítette. Így ragadhatta magához a kormányrudat egy hatalomra és vagyonra éhes kalandorcsoport.

A kalandoroknak nincs különösebben nehéz dolguk a hatalom megtartásával. Izgalomra nincs okuk. Hazánkban kisebbségben vannak azok, akikben megszólalhatna a polgári önérzet, a polgári öntudat. Többségük az elmúlt száz évben elhagyta az országot vagy a holokauszt áldozata lett. Így a parlamentáris jogállamot szinte ellenállás nélkül kicserélhették parlamentáris diktatúrára. Erről a tényről a vezér és csapata „bizonyítványt” is kapott, amelyben az áll: demokrácia rombolásból jeles! Nagy izgalmat az itt élőkben ez sem váltott ki. A főkolomposok nem is a tényekkel vitatkoznak. Az eljárás sérelmes számukra. Hiba történt – állítják -, rosszul számították ki a „bizonyítvány aláíróinak” és az aláírást elutasítóknak az egymáshoz viszonyított arányát, azért a bizonyítvány érvénytelen. Nem vicc! Az Európai Parlament pulpitusán, a jelentés vitájában, a magyar végrehajtó hatalom feje sértődött hangon utalt Magyarország Európában betöltött védőbástya szerepére.

A határon büszkén feszít a kerítés. Tudja, hogy lebonthatatlan. Tudja, hogy nincs magában. A fejekben lévő kerítésekkel megbonthatatlan egységet alkot. A kerítés bezárja a lelkeket, útját állja a józan gondolkozásnak, elnyomja az emberi méltóság elismerése iránti vágyat. (Az Országgyűlés az Európai Parlament által elfogadott, a jogállamiság lebontásáról szóló, több oldalas jelentésben felsoroltakra válaszul, felhívta a kormányt, hogy a kerítést „élete árán” is védje meg.)

2018. október 20. szombat

Nincs hozzászólás »

Vélemény?

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról. TrackBack URL

Hozzászólás most!

designed by János Szüdi Harcolj a spam ellen! Katt ide!