“Mikor ébredsz önérzetre?”

Mindenki hallhatta a miniszter kedvenc nótáját, méghozzá saját előadásában: “A csitári hegyek alatt régen leesett a hó”‘. Aztán kiderült, hogy ez a kormányzati nóta is, amikor a dallam ismét felhangzott az augusztus huszadikai esti tűzijáték aláfestő zenéjeként.

Szép dolog, amikor az ország jelenét és jövőjét kezében tartó hatalmasságok egyike enged az újságírói unszolásnak, és saját “szájilag” mutatja meg, mit is vár el az alattvalóktól. Nem másról, arról a miniszterről van szó, aki azért felel, hogy a nemzeti együttműködés programja a bölcsőtől a halálig, sőt azon túl is meghatározza minden itt élő ember életét. Igen! A kissé hamiskásra sikeredett nótát a test és lélek kormányzati felelőse adta elő, aki szereti, ha kultuszminiszternek hívják, bár eredeti foglalkozása szerint lelkipásztor. Így feltehetően az a meggyőződése, hogy a földi élet értelme az örökélet elnyerése, ami hazánkban a hatalom feltétlen kiszolgálásával érdemelhető ki. Milyen alkalomból fakadt nótára? Felkérték az éneklésre. Felkérték, amikor egy iskolai kórustalálkozó záró akkordjaként bejelentette, az iskolákban nem csak tornázni, hanem énekelni is kell, minden nap, minden tanulónak. Nincs ezzel semmi gond. Elvárás, hogy hazánkban minden és mindenki legyen egyforma, feleljen meg a kormányzati sablonnak. Ezért produkciójával irányt is mutatott az énektanároknak, mit szeretne hallani, ha meglátogatja az állami hivatali rendszerbe beépített valamelyik iskolát. Nem fog csalódni. A tanfelügyelők gondoskodni fognak arról, hogy ezt a nótát minden gyermek ismerje, fújja. Nem baj, ha a gyermeknek nincs hangja. Nem baj, ha a gyermek botfülű. Nem baj, ha a gyermek utál énekelni. Énekelni kell, ezért lesz mindennapos énekóra, esetleg mindennapos karének. Énekelni kell, persze nem azt, amit a gyerek szeretne, hanem azt amit a kötelező állami tanterv előír. Mint ahogy testnevelni is kötelező, persze nem úgy, ahogy a gyermek mozogni szeretne, hanem úgy ahogy az állam tantervileg előírta. Az iskola legfontosabb feladata ugyanis nem az, hogy a gyermek jól érezze magát. Nem az, hogy minden gyermekből kihozza a lehető legtöbbet. Nem az, hogy minden gyermeknek kibontakoztassa személyiségét. Nem az, hogy felkészítse a társadalmi folyamatok megértésére, a változó körülményekhez igazodásra. Nem! Az iskola legfontosabb feladata az, hogy minden gyermeket megtanítson arra, hol a helye, mit vár el tőle a hatalom. Ezért nem a gyermek szája íze szerint kell megszervezni a tanítási napokat, hanem úgy, ahogy azt a legkompetensebb személy, a hatalom képviselője elgondolja.

Arra a kérdésre nem nehéz válaszolni, hogy e szenzációs bejelentésnél jelen lévő sajtómunkásoknak miért az jutott eszükbe, hogy dalra fakasszák a nagy embert. Azért, hogy minél hangosabban, jól láthatóan lelkesen megtapsolhassák. Azt már látszólag nehezebb megválaszolni, miért nem kérdezték meg az alkalmi dalnoktól: egyeztette-e a pedagógusokkal ezt a kormányzati szándékot? Nehezebb, de nem lehetetlen. Nem akartak kellemetlenkedni. A kérdés úgyis költői lett volna. Tudható rá a válasz: nem! Közismert, ez a kormány nem egyeztet. Ez a kormány csak dönt. Csak dönt és végrehajtat. Végrehajtat akkor is, ha a döntés előkészítetlen, idő, pénz hiányában végrehajthatatlan. Pedig sok kockázatot nem vállalna a szakminiszter, ha megkérdezné a Nemzeti Pedagógus Karba tömörített pedagógusokat. Többségük tudja, hogy a Pedagógus Etikai Kódexnek való megfeleléshez milyen válasz illik. Mint ahogy ide illő kérdés lehetett volna az is, miért nem bízható rá a pedagógusra, milyen hasznos, szórakoztató, pihentető, a gyermekek igényeinek megfelelő programokkal tölti ki a reggel nyolctól délután négyig – kormányzatilag elrendelt – iskolában való kötelező benntartózkodás idejét. A szabad sajtó, szabad és független munkatársai, szabadon nem tesznek fel kényes kérdéseket. Inkább örvendeznek annak, hogy a miniszteri torok, ha kissé érdesen és hamisan is – a köznevelésről szóló törvény szóhasználata szerint – térítésmentesen szórakoztatja őket. Egyébként igazuk van. Nem nehéz rájönni arra, hogy az iskolai benntartózkodásnak nem az a célja, hogy a gyermek és a pedagógus jól érezze magát, hanem az, hogy szem előtt legyenek. Mint ahogy ennek a mai hatalomnak nem célja, hogy minél többen otthon érezzék magukat ebben az országban. Ennek a hatalomnak csak az a célja, hogy ők, a hatalmasok érezzék jól magukat e drótkerítéssel ölelt kicsi kis országban.

Most, hogy végre a dolgok kezdenek összeérni, és a pipogya honvédelmi minisztert felváltotta egy kreatív, tettre kész, igaz magyar hadügyér, a választók végre megkapják, amire szavaztak: a katonás rendet. A leventeképzés végre nyíltan visszatérhet az iskolákba. Minden adott ahhoz is, hogy május 31-én, Európa, Magyarország és nem utolsó sorban a kereszténység megmentője – nemzeti ünneppé nyilvánított – születésnapján az államosított iskolarendszer katonás rendben megmutassa, mennyit ér. A jeles napon rendezett katonai ünnepély keretei között vehetik át az iskolaigazgatók – az ünnepelttől – vezetői megbízásukat, amely egyben hűségnyilatkozat, – s miért ne lehetne – őrmesteri kinevezés is. A dísztribün előtt pedig – a katonazenekar által eljátszott “A csitári hegyek alatt” ritmusára, árpádsávos nyakkendővel a nyakukon – díszlépésben elvonulnak a Nemzeti Pedagógus Kar tagságának és a tanulóifjúságnak arra érdemes képviselői.

A közismert mondás: a Bourbonok semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek, jobban illik a mai magyar “trónbitorlókra”, – akik fülke-ellenforradalom útján, eszmeiségben visszaállították a király nélküli királyságot –, mint azokra, akikről szól. Ennek a hatalomnak ugyanis az a célja, hogy az “alattvalóik” ne jussanak tovább a versben e soroknál: “Ha a föld isten kalapja,/ Hazánk a bokréta rajta!” Mert a költő kérdése a vers végén található. Mert a költő kérdése – több mint százhatvan év eltelte után is – aktuális: “Oh hazám, mikor fogsz ismét/ Tenni egy sugárt, egy kis fényt/ Megrozsdásodott nevedre?/ Mikor ébredsz önérzetre?” Mert, ha a kérdésre megszületik a válasz, a rozsda peregni kezd hazánk nevéről. Mert, ha a kérdésre megszületik a válasz, a Kossuth téren újra kivirágoznak a hársfák. Mert, ha a kérdésre megszületik a válasz, a Kossuth téren felállított szobormásolatok a szobortemetőbe kerülnek.

2015. szeptember 23. szerda

Nincs hozzászólás »

Vélemény?

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról. TrackBack URL

Hozzászólás most!

designed by János Szüdi Harcolj a spam ellen! Katt ide!