Én már semmit nem értek

Lángok helyett szögesdrót kerítés öleli kis országunkat. A szögesdrót kerítés hazánk új jelképe akkor is, ha a hossza még csak százhetvenöt kilométer. Ez a ma még nem túl hosszú – a kormány szándékai szerint a határt fokozatosan körülölelő – szögesdrót kerítés azonban mindent eltakar, azok elől is, akik belül vannak, és azok elől is, akik kívül rekedtek.

Mert a szögesdróton nemcsak az őzgida akad fenn és szenved kínhalált, hanem fennakad rajta a szárnyaló gondolat is. Fennakad rajta a remény, a szabadság utáni vágy. A szögesdrót kerítés nemcsak fizikai valóság, hanem a lelkekben megtestesült gonoszság, a fejekben megtestesült megalkuvás, az ösztönökben megtestesült gyávaság. Ezért válhatott jelképpé, kifejezve, hogy az itt élők tudtával, sokak támogatásával, még többek közönyével, kevesek elutasítása mellett valami olyasmi történik, amely már egyszer, a vészkorszakban megtörtént. Akkor Magyarország magára hagyta a határai között élő zsidó és cigány közösségeket. Akkor Magyarország eltűrte, hogy sárga csillaggal gyalázzák meg azokat, akik köztünk élnek. Azokat, akiknek egyébként ez az ország sokat köszönhetett. Akkor Magyarország összefogdosta, vagonokra rakta, haláltáborokba küldte és kifosztotta a kitaszítottakat. Ma pedig Magyarország elutasítja a feléje nyújtott, segítséget kérő kezeket. De vajon ki van a szögesdróton belül, és ki van a szögesdróton kívül? Melyik a hosszabb út? Mi a nehezebb? Megkerülni a lerakott pengéket, vagy megszabadulni az előítéletektől, az idegengyűlölettől, a téveszméktől, az irigységtől? A mi utunk tűnik hosszabbnak, nehezebben járhatónak. A szögesdrót kerítés keretei között rabbá válik a dolgozó, aki munkájáért remeg. Rabbá válik az anyóka is, aki a sírok közt halkan sírdogál. Rabbá válik a bakter, akit körülvesznek a gyerekek. Mint ahogy rabbá válnak az iskolába sietők is, akik között minden bizonnyal ott van a jövő költője, hogy felnőve megénekelje korunkat.

Mert térkép e táj mindazoknak, akik úgy gondolják, oltalom helyett lágerbe és börtönbe kell zárni azokat, akik eljutottak határainkhoz, abban a reményben, hogy a halál torkából elszökve bebocsátást nyernek Európába. Térkép, amelyen ők nem látnak többet annál, hány szavazó jut egy-egy országrészre, s ebből hányat lehet megnyerni ily módon.
Mert bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép. Bűnünket tetézi azonban, hogy nem akarjuk, nem tudjuk, nem merjük bevallani, miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp. Nem csak a munkaszolgálatot, nem csak a marhavagonok emberrakományát, nem csak a Dunába lőttek sikolyát övezi kollektív amnézia. Alig több mint ötven év eltelte után, a kollektív emlékezet elfelejtette, hogy 1956 őszét követően kétszázezer menekültet vártak tárt karokkal Európában. Elfelejtette, hogy a kádári korszak disszidenseit nem küldték vissza sehonnan azzal az indokkal, hogy ez egy biztonságos ország.

Valójában nem sokat tudunk arról, mi is játszódik le ma Magyarországon, Európában. Tájékoztatásra, felvilágosításra nincs idő. Azt sugallja, azt sulykolja minden, hogy félnünk kell. Félnünk kell az agressziótól, a járványtól, hazánk és Európa idegen megszállásától. Ezért önti ránk a köztévé az arctalan tömegek végeláthatatlan vonulását, a szétszórt szemétkupacokat, a kerítésen átmászó férfiakat. Ezért nem szólaltatja meg a köztévé a menekülteket, nem hozza közel a síró gyermekeket, a gyermeküket féltő anyákat, az öregeket, a tolókocsiban ülőket. Láthatunk viszont katonákat, akik géppisztolyuk tusát markolva, szétvetett lábbal igazolják, a hatalom úrrá lesz a tömeges bevándorlás okozta válság helyzeten. [Ne legyen kétsége senkinek, a hatalom úrrá lesz minden helyzeten, amely veszélyt jelenthet fennmaradására.]

Félnünk kell a muzulmánoktól, és ennek alátámasztására az ATV-ben beolvassák Kertész Imre írását „…a muzulmánok elárasztják, s majd birtokukba veszik, magyarán elpusztítják Európát; ahogyan Európa mindezt kezeli, az öngyilkos liberalizmusról és az ostoba demokráciáról; demokráciát és szavazási jogot a csimpánzoknak. Mindig ez a vége: a civilizáció eléri azt a túltenyésztett állapotot, amikor többé már nemcsak hogy képtelen rá, de már nem is akarja megvédeni magát; amikor, – látszólag értelmetlen módon -, a saját ellenségeit imádja. Ráadásul mindez nem mondható el nyilvánosan. Miért nem? A kérdés nem nyugtalanítana, ha időközben nem vált volna belőlem »közéleti ember«. „ Havas Henrik – a felolvasó – támogatásáról biztosítja az írót, aki azért a könyvéért kapott Nobel-díjat, amelyben bemutatta, hogy egy másik korban miképpen keresett végső megoldást egy őrült elme, a víziói szerint kontinensünket veszélyeztető zsidó világ összeesküvés ellen. Amit mond, hiteles, hiszen ő is az üldözöttek közé tartozik. A köztelevízió, amely hetek óta mutatja a menekültek hömpölygését, felolvassa Ungvári Rudolf következő írásából: „A harmadik világból érkező, növekvő menekültáradattal a felvilágosodás eredményeit először fenyegeti olyan veszély, amely nem belülről (a bolsevizmus és a fasizmus formájában) keletkezik újra meg újra, hanem kívülről éri: a menekültekkel…Hamis a bevándorlás mellett azzal érvelni, hogy »befogadó ország voltunk«, vagy összehasonlítani a mostani helyzetet az 1956-os magyar, de akár az 1990-es évekbeli boszniai menekültekével. Minden eddigi menekülthullám tagjai európaiak voltak. Az európaiak kultúrájának kilencven százaléka közös. Például sehol sem értelmezik már végrehajtandónak a Bibliában említett »halálos« bűnök büntetését, szemben az iszlám számos irányzatával és államával.” Az ő személye is hiteles az adott környezetben, hiszen közismerten a hatalom bírálói közé tartozik. Így írásával igazolja mindazt, amit a kormány feje mond és tesz.

Az ember nem tudja, csak érzi, hogy valami nem stimmel. Mert a vészharang kongatásában közreműködő televíziók nem adnak érthető magyarázatot arra, miért futnak azok az emberek, akik most – nem nálunk, hanem rajtunk keresztül – szeretnének révbe érni. A két írás – amelyek elolvashatók a Mandiner honlapján – szintén nem adnak választ arra, miért maradjon bárki egy olyan országban, amelyben dúl a háború, amelyben műemlékvárosokat robbantanak fel, amelyben nyilvánosan lefejeznek, amelyben lángszóróval elégetnek embereket, amelyben megcsonkítanak gyermekeket, amelyben megerőszakolnak nőket.

Ki téved? A pápa, amiért nem hirdet keresztes háborút? Az Európai Unió, amiért nem aknásította el a határait? Annyi bizonyos, hogy a világ szerencsésebb fele, s benne Európa nem sokat tett eddig azért, hogy bolygónkon megszűnjön az ide-oda vándorlás, a menekülés kényszere. Nem sokat tett azért, hogy segítséget nyújtson azoknak az országoknak, amelyek évek óta viselik a terheket a hazájukból elűzöttek befogadásával. Sőt! Európának nem kevés a felelőssége abban, hogy az egykor nyugodt, egykor gazdag országokban ma nincs nyugalom, ma nem lehet megmaradni.

Ami hazánkat illeti, tény, hogy a magyarok alig ezer éve jöttek be egy olyan földre, amely nem volt lakatlan. Egy legenda szerint az itt élő szláv fejedelem „átverésével” szerezték meg őseink ezt a területet. Ezért minket is lehetne „jöttmentnek” titulálni, akinek kívül tágasabb. Az is az igazsághoz tartozik, hogy az elmúlt ezer évben megtelepedtek köztünk kunok, jászok, svábok és más nációk. A huszadik században érkeztek közénk görögök és vietnamiak. Az sem mellékes, hogy az elmúlt száz év háborús veszteségei és a kivándorlások miatt több mint három millióval vagyunk kevesebben, mint ahányan lehetnénk. Így helyhiányra nincs okunk panaszkodni.

A kormány első emberétől hallottuk: “mi, magyarok” megismertük az iszlámot. Volt rá elég időnk. A rossz tapasztalatok alapján nem kívánunk velük élni. “Mi magyaroknak” azonban nincs semmilyen ismeretünk, nem hogy emlékünk erről a korról. “Mi magyaroknak” nincs ismeretünk arról sem, mi fán terem az iszlám. A százötven éves török uralomnak alig van kézzel fogható jele az országban. A várromokat nem a törökök, hanem az osztrákok hagyták ránk, annak bizonyítékául, hogy mi velük sem tudtunk kijönni. Mint ahogy nem fértünk össze a szlovákokkal, a szerbekkel, a szlovénekkel és a románokkal sem. A török kor történelemkönyvünkben néhány csatát, néhány évszámot, az irodalmunkban néhány regényt és verset jelent. Ránk maradt a „feketeleves”, a pipafüst, a rózsa és a tulipán. Nem élnek köztünk törökök, nincsenek “elkülönült” török szokások, török hagyományok. Élnek viszont nemzeti téveszméink: a déli harangszó a nándorfehérvári diadal tiszteletére szól, mi vagyunk Európa védőpajzsa. Ami viszont igaz: török támogatással, a török uralom idejére esik Erdély aranykora.
Nostradamus a sárga veszedelem eljövetelét jósolta meg. Ő is tévedett! Valószínű Európát nem fenyegetik külső támadók.

Korunk konfliktusának megoldásánál nem abból kellene kiindulni, ami elválaszt, hanem abból az igazságból, hogy a nyugati kultúra alapja a keleti kultúra. Nagy Sándor hagyatékából induljunk ki, ami nekünk is szól. Azt kérte az utána jövőktől, tegyenek meg mindent a civilizációk egymásra találásáért. Feltehetően így hamarabb jutunk előre, mint abból a feltételezésből kiindulva, hogy a muzulmánok Buda török bevételének módszerével – mint bámészkodók szivárogtak be a várkapun – el akarják foglalni Európát.
A magyar kormány azonban más utat választott. Kijátszva saját alaptörvényét, felhatalmazta saját magát arra, hogy az Országgyűlés hozzájárulása nélkül, rendkívüli jogköröket gyakorolhasson. A magyar kormány hatalmának megőrzése érdekében, a hitvány kormányzás álcázása céljából, a tűzzel játszik. A végsőkig feszíti a húrt, s nem tanulva a keleti kultúra meséiből, kihúzta a dugót a palackból. Félő, hogy nem marad kívánsága, amellyel visszaparancsolhatná a szellemet a helyére. Ha a szellem kint marad, kísértetként járhatja be Európát. Az orbáni erőszak kísérteteként.

2015. szeptember 28. hétfő

Nincs hozzászólás »

Vélemény?

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról. TrackBack URL

Hozzászólás most!

designed by János Szüdi Harcolj a spam ellen! Katt ide!