A negyedik parancsolat

Csak, aki tisztességtelen, az tud igazán felháborodni azon, hogy nem kap kellő tiszteletet, ami nem is érdemes arra. Ezt az állítást semmi sem igazolja jobban, mint azoknak a kormányzati magas rangú kommunikátoroknak a fellépése, akik tele szájjal harsogják a köztelevíziónak álcázott párttelevíziók kameráiba: tűrhetetlen, hogy a kormány akarata ellenére egyes elvetemült üzletek megpróbálják magukat piaccá minősíteni, hogy csalárd módon vasárnap is kiszolgálhassák a Balaton mellett nyaralókat.

Persze nem lehet csodálkozni azon, ha egy olyan kormány, amelyik általában minden véleményt figyelmen kívül hagyva, sőt a legtöbb esetben senkit sem kérdezve, többnyire az érdekelteket megsértve hoz döntéseket, nagyon érzékeny. Megbántódik, ha hoz egy tisztességtelen döntést, és az áldozatok nem elég hangosan, nem elég hosszú ideig tapsolnak. Rosszkedvű lesz akkor is, ha bárki morgolódni merészel egy szemmel láthatóan teljesen értelmetlen kormánydöntés miatt. Nincs szó azonban igazi megbántódásról, nincs szó igazi rosszkedvről. Valójában ezek az apró incidensek jól szolgálják a kormánypropagandát. Hiszen elő lehet adni, miért is jó az, ha az állam gondolkodik az emberek helyett? Miért is jó az, ha az állam eldönti, mit lehet és mit nem lehet tenni akkor, amikor olyan ügyekbe avatkozik be a hatalom, amelyhez egyébként semmi köze nem lenne? Jól szolgálják a kormánypropagandát azért is, mivel így lehet érveket találni annak alátámasztására, hogy csak egy apró, marginális csoport hangoskodik, amelyik képtelen elfogadni, képtelen megérteni, hogy a nemzeti együttműködés rendszere az nem azonos a nemzeti együttgondolkodás rendszerével.

A nép 2010-ben minden jogáról lemondott a javunkra, állítja, hiszi és hirdeti a hatalom. Ennek a gondolatnak jegyében szükségszerű volt, hogy 2011. április 25-én a magyar parlament – önmagát korlátlan hatalommal felruházó – kormánypárti többsége elfogadjon egy irományt, amelyet elnevezett alaptörvénynek. Ez az iromány – és a felhatalmazása alapján kiadott többi jogszabály, illetve megbízás és kinevezés – valóban “törvényesíti” a kitűzött célt: senkinek semmi köze ahhoz, hogy ki és mit tesz a hatalom birtokában, mire költi a beszedett adóforintokat. Biztosítja azt is, hogy a hatalom gyakorlói érinthetetlenek legyenek, bármit tesznek az törvényes és megtámadhatatlan. Ennek alátámasztására az iromány azt állítja magáról, hogy szövetséget létesít “a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között.” Ezt állítja, annak ellenére, hogy a szövetségi okmány elkészítése előtt és elfogadásakor a másik szerződő fél közül senkit sem kérdeztek meg. A holtak és a meg sem születettek esetében ez az eljárás megbocsátható. A ma élők esetében pedig érthető. A választásokon kapott “korlátlan felhatalmazás” következménye.

E gondolkodás helyessége alá is támasztható ismert bölcsességekkel: a hallgatás aranyat ér, vagy ami még aktuálisabb a hallgatás belegyezés Mert országunkra jellemző a közöny, a hallgatás. Mert a kormányt nem zavarja a parlamenti “bal-lib” ellenzék hangja, ami nem is csoda. Erőtlen, tétova szavaik nemhogy az egekig, de még a parlament elnöki pulpitusáig sem jutnak el. Egy nagy játszma “a hazánkban demokratikus jogállam működik” színjáték fizetett résztvevői ők. A kormányt nem zavarja a szakszervezetek hangja sem, ami nem is csoda, hiszen évek óta önmagukkal vannak elfoglalva. Összefogásukra nincs remény. A tagságuk fogy. Nem tudják meggyőzni a kisemmizetteket, hogy csak az összetartás nyújthat védelmet a hatalommal szemben. A kormányt nem zavarja a felsőoktatásban dolgozó oktatók, illetve a tanulmányaikat folytató hallgatók hangja sem, ami nem is csoda. Majdnem némán tűrték a felsőoktatás radikális átalakítását. Hol van már a az idő, amikor az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a felsőoktatási intézmény autonóm döntésére tartozó ügyekben az egyetemek és a főiskolák nem minősülnek a Kormány által irányított szervnek. Ma már nincs ilyen ügy. A kancellár és a konzisztórium átvette az állami felsőoktatási intézményektől a döntési jogosítványokat, szinte minden – korábban az autonómia körébe tartozó – kérdésben. Az állami felsőoktatási intézményben az intézmény működtetését a kancellár végzi. A kancellár felel a felsőoktatási intézmény gazdasági, pénzügyi, kontrolling, számviteli, munkaügyi, jogi, igazgatási, informatikai tevékenységéért, az intézmény vagyongazdálkodásáért, ideértve a műszaki, létesítményhasznosítási, üzemeltetési, logisztikai, szolgáltatási, beszerzési és közbeszerzési ügyeket is. A kancellár a hatalom embere. Felette a munkáltatói jogokat a miniszter gyakorolja. A kancellár megbízására, és annak visszavonására a miniszterelnök a jogosult. Az állami felsőoktatási intézményben az intézmény stratégiai döntéseinek megalapozása, valamint a gazdálkodási tevékenység szakmai támogatása és ellenőrzése céljából konzisztórium működik A konzisztóriumnak öt tagjából négy a hatalom embere. Három tagot delegál ugyanis a miniszter, és hivatalból tagja a rektor, valamint a kancellár. A kormányt nem zavarja a pedagógusok hangja sem, ami nem is csoda, mivel nem szólalnak meg. Megvásárolta a hallgatásukat a kormány azzal az életpályával, amellyel hét év után megemelte – a közalkalmazotti körben egyedül – a fizetésüket. Mellesleg megfosztotta az állami iskolákat attól, hogy szakmai, munkáltatói, gazdasági ügyekben döntsenek. Mellesleg bekényszerítette az állami és önkormányzati intézmények pedagógusait egy állam által felügyelt köztestületbe, amelyik etikai eljárásban elmarasztalhatja tagjait. A szülők hangja sem zavarja a kormányt, annak ellenére, hogy gyermekeik munkaterheit jelentősen megemelték, hogy megnehezítették a középiskolai felvételi eljárást, hogy 2010-hez képest több mint hatvanezerrel csökkent az érettségit adó középiskolába járók száma. Nincs miért aggódnia a kormánynak. Eltűntek már a fekete inges ápolók. Lecsendesedtek a könyvtárosok, a szociális munkások.

Hazánkban dúl a demokrácia. Hazánkban szabadon lehet bírálni a kormányt. Elmondhatják nyugodtan a szülők, hogy nem értenek egyet, ha iskolájuk rátermett, köztiszteletben álló igazgatóját lecseréli a döntéshozó államtitkár az évfolyamtársával, akinek mellesleg vitatott a pályázata, akinek mellesleg a pályázata nem kapta meg az érdekeltek támogatását. El lehet mondani, de minek. Működik a jogállam: az eljárás jogszerű és érvényes, mondja a döntéshozó iskolatárs. Nem kell félnie senkinek. Hazánk jogállam, állítja a hatalom. Nem kell félnie senkinek, aki ismeri és megtartja a kormány által értelmezett és kiegészített tízparancsolatot. A negyedik parancsolat is világos: tisztelt atyádat és anyádat. Ma már tudjuk – megmondta a nagy hatalmú miniszter – ez a parancsolat helyesen úgy szól: tisztelt atyádat és anyádat, meg a kormány által felállított kerítést. A parancsolatok megszegői magukra vessenek. Így lesz az áldozatból bűnös. Nem az a felelős, aki áramot vezetett a gettó drótkerítésébe, hanem az a rab, akit agyonvert az áram, amikor megpróbált megszökni. Nem tisztelte az áramot. Nem az a felelős, aki lelőtte a berlini falon átjutni igyekvőket, hanem a határsértő. Nem tisztelte a falat. Nem az a bűnös, aki belelőtt a kaszárnya felé meginduló tömegbe, hanem azok, akik be akartak jutni. Nem tisztelték a kaszárnyát.

A hatalom áltatja magát! Azt hiszi, azt akarja hinni, hogy a hallgatás aranyat ér. Azt hiszi, azt akarja hinni, hogy a hallgatás belegyezés. Pedig téved! A tisztességes, gondolkodó emberek az áldozatok oldalán állnak. Ezért a hatalom gyakorlói hiába nem hallják, hiába nem akarják hallani a tisztességes, gondolkodó emberek szavát, ők egyre többen lesznek, hangjuk egyre erősebben szól, egyre messzebbre száll. Ezért a hatalom gyakorlóinak, – akár ismerik, akár nem ismerik Raszkolnyikov történetét –, nem lehet nyugtuk egy percig sem. Hazánk már megmutatta egyszer, hogy kerítésbontásban jól teljesít.

2015. augusztus 18. kedd

Nincs hozzászólás »

Vélemény?

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról. TrackBack URL

Hozzászólás most!

designed by János Szüdi Harcolj a spam ellen! Katt ide!