A látszat néha csal

Az elsőszülöttség jogának elkótyavetyélése régi történet. Az sem új keletű bölcsesség, hogy más kárán tanul az okos. Mégis, ritkán sikerül elkerülni azt a csapdát, hogy áron alul mondjon le valaki valami olyanról, amit már magáénak tudhatott. Napjainkra is igaz ez az állítás.

A választók úgy adtak korlátlan hatalmat kettőezer-tízben Orbánéknak, hogy azok semmit nem árultak el abból, mit is fognak csinálni, ha nyernek. Kettőezer-tizennégyben már lehetett tudni, hogy uralmuk lényege – az emberi méltóság sárba tiprása mellett – saját zsebük degeszre tömése, mégis újrázhattak. Be is jött ez a jó választás. Szabadságjogainkért cserébe még annyit sem kaptunk, mint Ézsau. A közgondolkodás szerint mégsincs mit siratni. A szólásszabadságot, a sajtószabadságot nem lehet megenni és ha a szomszéd sem kap többet, mint én, akkor nem is olyan nagy baj, hogy senki nem kap semmit. Ebben a relációban pedig tényleg jól teljesít a kormány. Orbán valóban jó király, ügyes árvízi hajós. Mindig talál aprópénzt, amit a nép közé szórva lecsendesíti a vihart. Mindig talál gumicsontot, amit a nép közé dobva befogja a szájakat. Mindig talál megoldást, hogy megossza az elégedetlenkedőket, megelőzve az összefogást. Mindig talál egy csoportot, amelyet bűnösnek beállítva elhárítja a felelősséget a korlátlanul felelőtlen kormányáról.

A valósághoz hozzátartozik, hogy van egy “terület” a közszférában, amelyik az elvesztett szabadságjogaiért cserébe kapott fizetséget. Ők a pedagógusok, akiktől az alkotmányozó hatalom elvette a tanítás szabadságát, és cserébe adott érte egy életpályát. A csere biztos, hogy nem volt értékarányos, mivel a tanítás szabadsága nem a pedagógusoké, hanem mindenkié volt. Így az üzlet megkötésébe be kellett volna vonni mindenkit, akinek óvodás, iskolás gyermeke, unokája van. Természetesen a hatalom nem vont be senkit ennek az ügyletnek az előkészítésébe. Miért is tette volna, hiszen ez a megállapodás része annak a megállapodásnak, amely – az alaptörvény szerint – megköttetett a múlt a jelen és a jövő magyarjai, valamint a kétharmados hatalom között 2011. áprilisában, amikor az Országgyűlés kormánypárti képviselői – az ellenzék teljes mellőzésével – megtárgyalták és elfogadták azt az alaptörvényt, amelynek előkészítése éppoly széleskörű volt, mint a megtárgyalása és elfogadása. Ráadásul a hatalom nemcsak a tanítás szabadságát szüntette meg, hanem a tanuláshoz való szabad hozzáférés jogát is.

Nem véletlen, hogy a miniszterelnök szerint az ország “olyan …, mint a pornográfia: senki nem tudja pontosan, mi az, de ha látja, akkor felismeri, hogy igen, valószínűleg ez az.” Vajon miért találhatta ki ezt a hasonlatot országunk legfőbb ura? Feltehetően azért, mert a miniszterelnök nagyon ravasznak hiszi magát. Mindenki mást meg nagyon hülyének. Nem tudja elképzelni, hogy vannak, aki tudják: a pornográfia a szexuálís vágyak, ábrándok leplezetlen megjelenítése, a nemi szervek, a nemi aktusok erőteljes bemutatásával. Sőt vannak olyanok, akik azt is tudják, hogy országunk a hatalom állítása szerint maga a Jó Állam. Amelyhez hozzáteszi gondolatban, a Jó Állam, amelyben a lakosság egyharmadának jövedelme nem éri el a létminimumot, amelyben szögesdrótkerítés garantálja a demokráciát, amelyben a hatalommegosztás azonos a hatalom barátok közötti felosztásával. Akik idáig eljutottak, képesek párhuzamot is vonni a két fogalom között, miután végiggondolják mit is tett az országgal ez a hatalom.

Az is igaz, hogy a miniszterelnök mindent megtett annak érdekében, hogy az ország lakossága ne értsen semmit abból, mi folyik az országban. Így ne értse azt sem, mi a lehetséges összefüggés az ország és a pornográfia között. Pártja megszállta a sajtót. A közszolgálatinak hívott, ingyenesen elérhető pártcsatornákból nyert információk alapján pedig valóban azt a következtetést lehet levonni, hogy ez a Jó Állam, az a jó állam.

Mégis, talán érthetőbb lett volna a miniszterelnök hasonlata, ha a közismert szöveget mondja el kollégáinak Pozsonyban: Magyarország olyan, mint én, mivel “az állam én vagyok.” Ha valaki így sem értené, “mi a pokol ez”, annak azt a tanácsot lehet adni, induljon ki a Kossuth-tér átalakításából. A Kossuth tér az a presztízsberuházás, amelynek megvalósítása során számos jogszabályt megszegtek, milliárdokat pazaroltak el, kivágtak közel két tucat életerős fát. Az eredmény lenyűgöző: a belváros kedvenc pihenőparkját felváltotta egy sivár kőtenger, amelynek a széleire visszaállították azokat a szobrokat, amelyekről – a két világháború közötti felállításukkor – a korabeli kritikusok csak elítélő szavakat tudtak mondani. Jelen esetben nem csal a látszat.

2015. július 9. csütörtök

Nincs hozzászólás »

Vélemény?

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról. TrackBack URL

Hozzászólás most!

designed by János Szüdi Harcolj a spam ellen! Katt ide!