Rendezni végre közös dolgainkat…

Nemzeti forradalmaink beteljesületlen követelései súlyosan nehezednek rá napjainkra. A felelős minisztériumok, egészen pontosan a választóknak felelős kormányzás éppen úgy várat magára, mint egy átgondolt adórendszer kimunkálása, amely alapja a közös teherviselésnek. A sajtószabadság is illúzió egy olyan országban, amelyben a közmédiumok a kormány irányítása alatt állnak. 1848 követelései voltak ezek. 1956. követelései is hasonló sorsra jutottak. Hozzák nyilvánosságra a külkereskedelmi szerződéseket! Szakemberek bevonásával szervezzék át a gazdasági életet, a hazai adottságok és a nép létérdekei alapján! Szép és meg nem valósult álmok ezek is.

A forradalmi ifjúság mindkét alkalommal megfeledkezett a jövő szempontjából talán legfontosabb két szabadságjogról: a szabad oktatás jogáról, és az oktatáshoz való szabad hozzáférés jogáról. Sosem követelték a tanszabadságot, sosem követelték a tanítás szabadságát. Pedig ezek a jogok a legbiztosabb, a leghatékonyabb fegyverek a szegénység, a kirekesztés, a terrorizmus ellen. A pallérozott elme képes felismerni a választás lehetőségét, képes dönteni a lehetőségek közül. A pallérozott elmét nem lehet rávenni arra, hogy gyűlölje embertársát, mert cigány, zsidó, katolikus, muzulmán, mivel megtanulta az iskolában a másság tiszteletet, mivel megtanulta az iskolában, hogy nem a származás, nem a világnézet, nem a vallás, nem a bőrszín számít, hanem az, hogy ki milyen ember. A pallérozott elmét nem lehet rávenni, hogy gyűlölje embertársát, mivel megtanulta az iskolában, hogy minden ember egyenlő, mivel megtanulta az iskolában az együttműködés fontosságát, a bármely oknál fogva lemaradók segítésének jogát és kötelességet.

Az oktatás fejlesztése, kiterjesztése vagy éppen ellenkezőleg szűkítése, visszafogása a társadalmi fejlődést hosszú távra meghatározó politikai döntés. Az oktatás évtizedekre határozza meg a közgondolkozást. Évtizedekre határozza meg a társadalmi fejlődés irányát, a családok, az egyes emberek boldogulásának lehetőségét. Egy ország és lakosainak esélyeit. Ki tudja, miért nem kapott, miért nem kap kellő figyelmet, hogy az állam – nagyon rövid időt leszámítva – visszaélt, visszaél hatalmával és az oktatást használta, használja eszközként ahhoz, hogy eljusson a családokhoz, hogy a legfiatalabb nemzedék fejébe ültesse mindazt, amit fontosnak tart, hogy megőrizze a számára kívánatos társadalmi szerkezetet.

Nem véletlen, hogy a sajtó megszállása mellett az oktatás megszállását tűzték ki célul a fülkeforradalmárok. Az oktatás megszállásához az út az államosításon keresztül vezetett el. Ehhez a hangzatos jelszót is megtalálta a hatalom: minden gyermeknek joga van ahhoz, hogy azonos, megfelelő szintű ellátáshoz jusson hozzá. Ez a jelszó “beváltotta” a hozzá fűződő reményeket. Még ma sem ritka újságírói kérdés: miért baj az oktatás államosítása? A választ erre a kérdésre annak megvilágításával lehet megtalálni, mit is jelent az államosítás? Az oktatás államosításának lényege: az állam szabadon dönthet minden oktatással összefüggő kérdésben. Ki taníthat, hol, miből. Ki tanulhat tovább középiskolában. Kiből legyen diplomás, kiből közmunkás. Az állam szabályoz, irányít, ellenőriz, fenntart, számon kér és büntet.

Az állam dönti el, hol működjön iskola, milyen feladatot lásson el, legyen-e szakkör, nyelvi előkészítő évfolyam. 2013 óta az önkormányzatok az óvodán kívül más köznevelési intézményt nem tarthatnak fenn. Nem szólhatnak bele, hogy a településükön lévő iskolában milyen tevékenység folyjon. Az állam azonban kötelezte őket arra, hogy saját költségükön tartsák fenn az állami iskolákat. Fejleszteni azonban senki nem köteles. Megvalósul az állami szándék. Rövidesen minden állami iskola egyformán rossz körülmények között működik. Az állam dönti el, hogy rajta kívül más intézményfenntartó részt vehet-e a köznevelés feladataiban. Az állam mérlegel és dönt, szükség van-e a magánintézményre, vagy sem. Csak az elismert egyházak iskolái vannak biztonságban. Ők az elitképzés bázisai. A helyzetet jól jellemzi, hogy a szakképzésben részt vevő magániskolák a tanulói továbbtanulási jelentkezési lapok benyújtásának határideje előtt két nappal tudták meg – egy fél év késedelemmel megjelent kormányrendeletből -, hogy indíthatnak-e szeptemberben új osztályt, milyen létszámmal. Legtöbbjük nem, s így megkezdődött fokozatos felszámolásuk.

Az állam az önkormányzatoktól átvett köznevelési intézményeket beolvasztotta egyetlen hivatalba. Az intézményeknek nincs költségvetésük, az intézményvezető nem gyakorol kinevezési jogokat. Mindenkinek egy a munkáltatója, a hivatal elnöke. Aki egyszer kegyvesztett lett, az többé az állami intézményrendszerben nem kaphat munkát. A miniszter által kinevezett intézményvezető a hatalom akaratának közvetítőjévé, számonkérőjévé vált. A tanfelügyelet óralátogatások keretében győződik meg arról, hogy a pedagógus a kötelező kerettanterv szerint oktatja-e a tanulókat. Ez az alapja a pedagógusok minősítési rendszerének. Aki nem felel meg, az elveszítheti állását.

Az állam dönti el, hogy az iskolákban mit lehet tanítani. Az állam kiadja a kötelező tanterveket, s attól az iskola, a pedagógus az időkeret tíz százalékában térhet el. Nem az iskola igazodik a tanulókhoz, hanem a tanulóknak kell igazodnia az iskolához. Az állam dönt arról is, milyen tankönyvből tanítsanak. Az állam megszüntette a tankönyvpiacot. Minden tantárgynál – kerettantervenként – két tankönyv közül lehet választani. Nem a gyermek mindenekfelett álló érdeke, nem az egyenlő bánásmód követelménye, hanem a rend, a fegyelem, a szigorú követelmények, a következetes számonkérés és a mulasztó példás felelősségre vonása a “nevelés centrikus” oktatási rendszer az irányelvei. A fegyelem alapját nem a pedagógiára épülő nevelés, hanem a rendészeti tevékenységen alapuló félelem biztosítja. A rendőrjárőr állítja az igazgató elé az utcán gyanúsan csellengő tankötelest. Az iskolarendőr garantálja a csendet a folyosókon. Ha a tanuló mulaszt, a szülőtől az állam megvonja a támogatást. Az iskolát lassan csak a kapufelirat különbözteti meg a börtöntől.
Az állam létrehozta a Nemzeti Pedagógus Kart. Minden pedagógus, aki állami vagy önkormányzati intézményben dolgozik, a Nemzeti Pedagógus Kar tagjává vált. Az állam az általa létrehozott, fenntartott és felügyelt Nemzeti Pedagógus Karral egyezteti javaslatait. A Nemzeti Pedagógus Kar adja ki a kötelező Pedagógus Etikai Kódexet. Ebben meg lehet határozni azokat a kötelező magatartási szabályokat, amelyeket a tanfelügyelet számon kérhet a vizsgált pedagógustól. A törvényi alap adott: a köznevelésről szóló törvény szerint a pedagógus köteles hivatásához méltó magatartást tanúsítani.

Az állam dönt arról is, hány osztály indítható egy tanévben a gimnáziumban, a szakközépiskolában. szakiskolában. A tankötelezettség ideje, tizenhat éves kor után az államnak nincs ellátási felelőssége. Több ezren léphetnek ki a köznevelés rendszeréből minden használható tudás, a munkaerőpiacon értékesíthető szakképesítés nélkül. Kormányprogramban megfogalmazott cél a gimnáziumi érettségihez jutók számának megfelezése, a szakmunkásképzőbe járók számának megduplázása. Ha megvalósulnak a tervek, és a gimnáziumi érettségi jogosít egyetemi felvételre, a szakközépiskolai érettségi pedig a felsőfokú szakképesítés megszerzésére, az egyházi gimnáziumokból kikerülők számához lehet igazítani a felsőoktatási “ingyenes” férőhelyek számát. A szakmunkásképzésben folytatott tanulmányok nem készítik fel a tanulót az egész életen át tartó tanulásra, a társadalmi folyamatokban való eligazodásra. A közismereti tantárgyak alacsony óraszáma miatt kevés az esély arra, hogy a szakmunkás bizonyítvánnyal rendelkezők eljussanak az érettségiig. [A 2010/2013. Oktatási Évkönyv statisztikai tájékoztató szerint az adott tanévben összesen: szakiskolában 130 319-en, gimnáziumban 228 315-en, szakközépiskolában 258 233-an tanultak.]

Az állam kiemeli a gyermeket a “káros” családi környezetből. A szülő hároméves korában köteles beiratni gyermekét az óvodába, akár akarja, akár nem. Itt készítik fel a gyermekeket a kormányhivatalok dicsőítésére. Az óvodából iskolába lépő gyermeknek egész nap bent kell tartózkodnia az általános iskolában. A reggel nyolctól délután tizenhat óráig tartó általános iskolai felkészítés keretében akár harminckettő-harmincnégy órát is tanulnia kell egy hatéves, első évfolyamos tanulónak. Az egész napos iskolai benntartózkodás során nincs lehetőség pihenésre, szórakozásra, alvásra. Az iskola nem köteles gondoskodni a tanuló étkezéséről sem. A házi feladatok elkészítése otthon, az iskola után, este történik. A pedagógus hétvégére és tanítási szünetekre annyi házi feladatokat adhat amennyit akar. A hatéves tanulónak többet kell dolgoznia, mint a felnőtteknek.

Egy új, a mai demokratikus ellenzék által felállított kormány legkorábbi intézkedései közé kell, hogy tartozzon az oktatás felszabadítása, az ország, a közösség szolgálatába állítása. Ennek keretei között meg kell szüntetni az állami intézményfenntartó központot, a Nemzeti Pedagógus Kart. Vissza kell adni a helyi közösségeknek a jogot: dönthessenek iskoláik ügyeiben. Vissza kell adni a szülőknek gyermeküket. A szülő feladata, és nem az államé annak eldöntése, hogy mi legyen gyermekéből. Ehhez az államnak segítséget, támogatást, a választás lehetőségét kell biztosítania. A gyermekeknek vissza kell adni gyermekkorukat, vissza kell adni annak lehetőség, hogy idehaza megvalósíthassák álmaikat! Mindenkinek biztosítani kell a lehetőséget a tanuláshoz, az érettségi megszerzéséhez, a felsőoktatásba való bejutáshoz. Az iskola legyen nyitott, befogadó, készítse fel a tanulókat a világ megértésére, a lehetséges megoldások megkeresésére, a döntés felelősségére! Ehhez kapja meg az önállóságot saját ügyeiben. Döntéseinek korlátja csak a gyermek mindenek felett álló érdeke és az egyenlő bánásmód követelményének következetes érvényesítése legyen. A pedagógus kapja vissza szakmai és módszertani szabadságát! Jövedelme garantálja a tisztességes értelmiségi léthez szükséges feltételeket, ismerje el a többlettudást, az átlagosnál nagyobb munkateljesítményt. Munkáját a tanulói, szülői elégedettség alapján ítéljék meg.

Ha azt kérdezi valaki, miért tépi balsors a magyart évszázadok óta? Bátran lehet a válasz erre kérdésre: mert nem volt szabad az oktatás, nem volt szabad az oktatáshoz való hozzáférés. A cél, a feladat adott: ki kell emelni a sajtószabadságot, a véleménynyilvánítás szabadságát, a tanítás és a tanulás szabadságát abból a közös sírból, amelybe ez a hatalom eltemette. Ez a mi munkánk és nem is kevés!

2015. április 20. hétfő

Nincs hozzászólás »

Vélemény?

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról. TrackBack URL

Hozzászólás most!

designed by János Szüdi Harcolj a spam ellen! Katt ide!