Nyolcas vagy kilences?

Az, hogy mi sül ki a kilenc évfolyamos általános iskolából senki nem tudhatja. Miért is tudná? Hiszen “‘csak” az egész ország érdekelt abban, hogy az oktatás miképpen alakul.

Így érthető, hogy semmilyen előzetes egyeztetés nem folyt ebben a kérdésben sem. Az ismert tény, hogy az általános iskolák teljesítménye sok kívánnivalót hagy maga után, hiszen a tanulók jelentős hányada úgy hagyja el falait, hogy nincs birtokában az értő írás, olvasás, számolás képességének. Ezért reménytelen a helyzete sok hátrányos helyzetű családból érkező tanulónak még a szakiskolában is, és nagy az esélyük arra, hogy egész életük során gondot fog okozni egy levél megírása, egy használati utasítás megértése, egy csekk kitöltése. A szakemberek abban a kérdésben szinte megegyeznek, hogy az első-négy évfolyamon folyó készségalapozás ideje kevés. Sokan vallják azt a nézetet is, hogy az iskoláknak kell igazodni a tanulóhoz, egyéni tanulási útvonalat felrajzolva részére. Nagy a támogatottsága annak a gondolatnak is, hogy a felkészítésnek nem a követelmények leadására, az elsajátítottak visszakérdezésére kell épülnie, hanem a tanuló aktivitására, érdeklődésének felkeltésére és kíváncsiságának kielégítésére. Ehhez azonban szabad kezet kell adni az iskolának pedagógiai elképzelései meghatározásához, szabad kezet kell adni a pedagógusnak módszerei megválasztásához. A köznevelés iskolája pedig nem ilyen. A formálódó iskolát csak a kapufelirat különbözteti meg lassan a büntetés-végrehajtás intézményétől. A merev, kötelező tantervek a hozzárendelt tankönyvvel, az óralátogatáson számon kérő tanfelügyelettel, az iskolahivatal kialakításával, az intézményi munkáltatói jogok megvonásával, a kötelező “kamarai” tagsággal és az ehhez kapcsolódó etikai eljárással nincs remény arra, hogy a gyermek mindenek felett álló érdeke érvényesüljön. Ezért szinte közömbös az iskolai évfolyamok száma.

Persze, ebből az elgondolásból lehet jót, a mainál jobbat, és rosszat, a mainál rosszabbat is kihozni. Vissza lehet kanyarodni a harmincas évek pedagógiai és igazgatási gyakorlatából, legalább a nyolcvanas évek végéig, amely ismerte az egyedi megoldásokat és a kísérleteket. Javulhat a helyzet, ha megnövelik a tankötelezettség idejét, akárcsak egy évvel, meghosszabbítják a készségek, képességek kialakítására szánt időt négy évről legalább öt évre, kitolják a pályaválasztás időpontját legalább a tizenötödik életév utánra. Persze azt sem lehet kizárni, hogy létrehozzák a hat évfolyamos elemi iskolát, amelyben egy tanító készíti fel a tanulókat helyben, a településen. A hatodik-kilencedik évfolyamokat pedig elviszik egy iskolacentrumba. Ezzel a megoldással együtt járhat, hogy már a hetedik évfolyamtól más-más felkészítést kaphatnak azok, akiknek a hatalom a szakmunkás bizonyítvány megszerzését tűzi ki célul, s mást azok, akiknek az útja a gimnáziumi érettségi megszerzése után az elit felsőoktatásba vezethet.

Mi lesz az iskolarendszer sorsa? Ki tudja? Sok függ attól, milyen lábbal kelt ki ágyából a kormányzópárt elnöke, az ország miniszterelnöke, amikor szokása szerint saját hatáskörben dönt milliók sorsáról. Az biztosra vehető, nem lehet olyan “rossz” napja, hogy kiengedje az állam fojtó öleléséből az oktatást. Így valószínűleg az oktatás helyzetén nem sokat változtat, ha kerekeiben a nyolcas kilencessé változik. A helyes úton maradni egyikkel sem lehet.

2015. február 9. hétfő

Nincs hozzászólás »

Vélemény?

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról. TrackBack URL

Hozzászólás most!

designed by János Szüdi Harcolj a spam ellen! Katt ide!