Dekázni tudni kell!

Országunkban a Horthy rendszer sajátos restaurálása folyik. Ennek célja, hogy a “jobboldal” tartós berendezkedése mellett, minden más nézet marginalizálásával, a parlament látszatműködtetésével a szabadságjogokat erősen megszorító, protekcionista gazdaságpolitikát folytató, szociálisan érzéketlen, az emberi méltóságot semmibe vevő, soviniszta húrokat pengető, vezéri tekintélyelvű ország-vezetés alakuljon ki.

E folyamat együtt jár a piaci viszonyok korlátozásával, az önkormányzatiság minden formájának felszámolásával, egy új uralkodó elit létrehozásával, a nagybirtokok ismételt kiépítésével, az úr és a szolga-cseléd-napszámos kapcsolatrendszer legalizálásával, egy lojális hivatalnoki gárda felállításával, az állam által elismert egyházak politikai, kulturális befolyásának erősödésével, a sajtó, az oktatás, a kultúra államosításával, a társadalom műveltségi szintjének csökkentésével, a hatalomtól független szervezetek ellehetetlenítésével, az erőszakszervezetek megerősítésével.

Orbán a lehető legjobb időben érkezett ahhoz, hogy végrehajthassa az alkotmányos puccsot. 2010-ben a morális és szociális feszültségek szinte pattanásig feszítették a húrt az országban. Ennek a helyzetnek a kialakulása visszavezethető a rendszerváltó kerekasztal hibás, hiányos gazdaságpolitikai felkészültségére, az ebből származó hibás, hiányos javaslataira, az ezek alapján született politikai és kormányzati döntésekre. Visszavezethető a társadalom tagjai irreális, felfokozott, jólét iránti vágyaira. Visszavezethető a valós helyzet politikai elködösítésére. Az itt élők azt hitték, azt akarták hinni, hogy létezhet olyan hatalom, létezhet olyan kormány, amelyik a szegénység, az egyenlősdi társadalmából átvezetheti az országot oda, ahol, a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet. Átvezetheti, méghozzá úgy, hogy ennek érdekében nem kell áldozatot hozni. Ez a tévhit azonban nem róható fel az embereknek. A hatalom mindig is azt sulykolta, hogy senkinek sincs joga semmihez, mindenki csak arra jogosult, amit a hatalom nyújt, a hatalom megold minden problémát, aki a hatalomban bízik, az számíthat a hatalomra. Az állam által irányított sajtó és oktatás segített a hatalomnak. Nem nyújtott objektív tájékoztatást, nem készítette fel az itt élőket az öngondoskodásra, a társadalmi folyamatok megismerésére. Az állam által irányított sajtó és oktatás betöltötték rendeltetésüket, erősítették a jó vezér mítoszát, legyen az a király, a kormányzó, az első titkár. A politika hazánkban úri huncutság maradt mind a mai napig.

A rendszerváltás felülről érkezett a néphez A rendszert váltó politikai erők nem tudták, nem merték megmondani, hogy legalább tizenöt év kell ahhoz, hogy a magángazdaság jól érzékelhető életszínvonal emelkedéssel járjon, ha sikerül megtalálni a helyes gazdasági irányt. A rendszert váltó politikai erők nem tudták, nem merték megmondani, hogy csak azt lehet elosztani, ami van. Sőt a hatalom nem egyszer épp az ellenkezőjét tette, azt is elígérte, még el is elosztotta, ami nem volt. A figyelmeztető szavak elszálltak. A józan kezdeményezések elbuktak. A rossz döntések hatásai – s ebben erősen közrejátszott a gazdasági világválság is – 2007-re felerősödtek. A közkiadások radikális csökkentése, az ország megmentése érdekében elengedhetetlenné vált. Az ország többsége nem akarta tudni az okokat, csak értetlenkedve azt érzékelte, hogy egyre több a szegény, egyre nehezebb boldogulni.

2010-ben elérkezett a Fidesz ideje. Orbán megváltóként léphetett porondra, úgy mintha semmi köze nem lenne a kialakult helyzethez. Pedig abban, hogy az országban minden a visszájára fordult, oroszlánrésze volt a Fidesznek, és személy szerint Orbán Viktornak is. Nem csupán azért, mert első – 1998-tól 2002-ig tartó – uralkodása rossz döntéseinek hatása ciklusokon ívelt át, hanem azért is, mivel ellenzékben a “minél rosszabb, annál jobb” taktikát választotta. Ennek jegyében megakadályozott minden olyan döntést, amelynek meghozatalához – például az önkormányzati reformokhoz – kétharmados szavazatra volt szükség a Parlamentben. E taktika részeként – miután 2002-ben és 2006-ban a Fidesz megnyerte az önkormányzati választásokat – tudatosan hátráltatták a kormányzati döntések végrehajtását. A Fidesz által irányított testületek – megszegve az államháztartás szabályait – hatalmas adósságokat halmoztak fel, amelyeket “nagy kegyesen” 2011-2012-ben kifizetett a kormány. Mélyütésként, “szociális” népszavazás útján megakadályozta a Fidesz a mérsékelt, de szükségszerű gazdasági reformok megkezdését, befejezését. Ráadásként, szétszakítva a társadalmat polgári elégedetlenségi mozgalmat szervezett, támogatva a parlamenten kívüli politizálást, amelyben maga is részt vett.

Az egyre növekvő szegénységre, a nem csökkenő munkanélküliségre nem volt vigasz az a tény, hogy 1990 után kiépült a hatalommegosztásra épülő jogállam. Mintha rólunk szólna, amit Sebastian Haffner a fiatalságáról, az 1920-as évekbeli Németország lelkiállapotáról leírt az “Egy német története” című önéletrajzi regényében. A kormányválságok, a véres utcai összecsapások, a hiperinfláció, a munkanélküliség 1914-1924-ig tartó szakasza után, 1924-1929-ig egy olyan időszak következett, amelyben „mindenki lehetőséget kapott, hogy visszavonuljon a magánszférába…és ott keresse a boldogságot, ahol akarja…Kiderült, hogy egy egész német nemzedék nem tud mit kezdeni a szabad magánélet ajándékával…ahhoz volt szokva, hogy mindazt ami az életet kitölti…készen és kimérve kapják felülről….Így a közélet feszültségének enyhülését és az egyéni szabadságra való lehetőséget nem ajándéknak tekintették, hanem veszteségnek….Ebben az időszakban nyílt meg az a láthatatlan….. szakadék, amely a német népet nácikra és nem nácikra osztotta.” (id. mű: 85-87. old.)

Hazánkban az 1990-es rendszerváltáskor kezdődő út vezetett el oda, hogy a jobboldal szabad választásokon korlátlan felhatalmazást kapjon a kormányzásra. E felhatalmazást úgy kapta meg a választóktól, hogy nem árulta el, mit fog tenni a hatalom birtokában. Csak a választási végeredmény megismerése után közölte Orbán, hogy megnyerték a fülkeforradalmat, s e győzelem mindenre feljogosítja őket. Négy év kormányzást követően, a jogállam felszámolás után, a választás rendszerének radikális átalakításával – immár nem szabad választásokon – a jobboldal ismét korlátlan felhatalmazást kapott arra, hogy folytathassa a magyar felsőbbrendűségre épülő országvezetést. Hogy miért? Beigazolódott, a társadalmi fejlődést, a polgárosodást nem lehet megkerülni, felgyorsítani. Húsz év nem volt elég ahhoz, hogy általánossá váljon a közmegegyezésre, az emberi méltóságra, a méltányosságra épülő közgondolkozás, hatalomgyakorlás. Húsz év kevés volt annak tudatosításához, hogy a magyarokat nem a balsors, hanem vezetőinek szűklátókörűsége, nem egyszer ostobasága tépi több száz éve. Húsz év kevés volt ahhoz, hogy az ország szembenézzen önmaga múltjával, s levonja a mára érvényesíthető konklúziókat. Húsz év kevés volt ahhoz, hogy az alávetettség elfogadása, sőt óhajtása helyébe a büszke, öngondoskodó polgár lépjen. Mint ahogy húsz év kevés volt – s ebben minden kormányzat ludas – ahhoz is, hogy a társadalmi kontroll lerázhatatlanná váljon.

Az igazság az, hogy a hatalmat nem a jobboldal, hanem a jobboldaliság paravánja mögé rejtőzködő kalandorok ragadták magukhoz. A kalandor jobboldal pedig a zavarosban halászva nem az ország felvirágoztatását, hanem saját érdekeit, meggazdagodását tűzte ki célul. Nem jobb és nem baloldali, hanem közös értékek semmisültek meg, égtek el a politikai krematóriumban. Nem jobb és nem baloldali eszmék, hanem a józan gondolkozás, az önmérséklet, a szolidaritás helyébe lépett a gátlástalanság, a pökhendiség, a kivagyiság és a cinizmus. A soha meg nem született kormányprogramra hivatkozással, a közjó nevében végrehajtott visszaállamosítások nem a meghirdetett Jó Államot szolgálják, hanem a még meglévő közszolgáltatások kifosztását, lebontását. Valóságos és régi vita az “oldalak” között az állam szerepe a gazdaságban, a szolgáltatásokban. A vita azonban nem érintette a jogállam és az emberi jogok tiszteletét, a magántulajdon szentségét. A kalandor jobboldal nem vitázott. Felszámolt mindent. Az állami szerepvállalás erősítésének örve alatt kiépítette a minden ellenőrzés alól kibúvó, korlátlanul felelőtlen államot.

A történelem megismétli önmagát? A zsidók még a marhavagonokban sem hitték el, hogy Őfőméltósága elárulta őket. Az országban sokan még mindig nem hiszik el, hogy a 89-es újratemetés hőse egy hazardőr. Nem akarják látni, hogy kifosztották őket. Nyugodtak. Vajon van-e alapja e nyugalomnak? Látszólag igen. A Parlamentben ott az ellenzék. Sőt, már felügyelőbizottsági helyeket is kapnak. Lehet irkálni. Lehet tiltakozni. Lehet tüntetni. Ez azonban nem több, mint a szabadság illúziója, mivel nem a rendszer lényegéből fakad, hanem egyetlen ember szeszélyétől függ. A történelem megismétli önmagát? Talán nem. Talán megmozdul valami. Vannak tüntetések. A tüntetéseken való részvétel azonban még mindig az úri huncutság része. Több kell. Arra van szükség, hogy a közmunkás is megértse: nem a sors rendeltetése, hogy utcát sepertessenek vele.

Talán a Demokratikus Kerekasztal, a DEKA felrázza a közönyösöket, talán tud mutatni valami mást? Talán a polgári körök mellett megalakulnak a szabadság kis körei? Talán a DEKA-körök, stílszerűen a DEKA-grammok behálózzák az egész országot? Sok lúd disznót győz, tartja a mondás. Ha a grammokból tonnák lesznek, a szélsőjobbra lejtő út ismét egyenessé válhat. Ez vezethet el a demokratikus rendszerváltó erők győzelméhez. E győzelem után kezdődhet elölről minden: a közmegegyezésen, az emberi méltóság tiszteletén, az esélyegyenlőségen és öngondoskodáson alapuló demokratikus jogállam felépítése.

2015. február 17. kedd

Nincs hozzászólás »

Vélemény?

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról. TrackBack URL

Hozzászólás most!

designed by János Szüdi Harcolj a spam ellen! Katt ide!