Ez a harc lesz a végső

Az önkormányzati választásokat megelőző érdektelenség szinte kézzel fogható. Az utcákon alig-alig látható annak a jele, hogy kevesebb, mint két hét múlva ismét, immár harmadszor ebben az évben a választásra jogosultaknak erőt kellene gyűjteniük ahhoz, hogy a megszokott vasárnapi programjuktól eltérően, megtegyenek néhány száz métert annak érdekében, hogy tanújelét adhassák pártszimpátiájuknak.

Igaz, sorsukat nem tudják befolyásolni, hiszen az önkormányzati választások eredményei nem jelentenek többet annak országos szintű felmérésénél, változott-e a kormányhoz való viszonya a választásra jogosultaknak. Miután a hatalom az önkormányzati döntési jogkörök túlnyomó többségét a kormányhoz vonta, miután a kétharmad birtokában, a választások után a megmaradt hatáskörök – szükség esetén – egyetlen hét alatt elvonhatók, a ringbe szállók valójában sokkal inkább az álláshelyekért, semmint a politikai hatalomért küzdenek. Küzdenek? Túlzó ez a kifejezés.

Miután a hatalom mindent megtesz annak érdekében, hogy érdektelenségbe fullassza az egész választási ceremóniát, az ellenzéknek kellene felráznia az országot, hogy legalább világossá váljék, hány ember is áll valójában a kormány mögött. Kellene, de alig tesznek valamit annak érdekében, hogy rábírják az elégedetlenkedőket, szavazatukkal jelezzék nem ilyen lovat akartak. Ezért nem lesz meglepő, ha a választók jelentős része otthon marad. Arra is számítani lehet, hogy akik elmennek, azok megerősítik a látszatot: a többség támogatja az új típusú diktatúra kiépítését. Csak szimbolikus jelentőséggel bírna, ha a fővárosban megfordulna a széljárás, és a főpolgármester nem a kormánypárt, hanem a demokratikus ellenzék jelöltje lenne. Némi gyógyírt is jelentene, ha legalább a főpolgármesteri szék megőrzése nem adna alkalmat a kalandor jobboldalnak ünneplésre. Ellenzéki összefogás hiányában azonban erre nem sok esély van. Maga a siker tényleg szimbolikus lenne. Hiszen – ha ez a csoda megtörténik – a kétharmad nyomban előírja, hogy az új főpolgármester minden döntéséhez – amit nem von el a Parlament – be kell szerezni egy frissiben kinevezett kormánymegbízott jóváhagyását. Az egymással is versengő demokratikus ellenzék nemcsak megzavarja, elkedvetleníti az ellentábort, hanem meg is osztja, így annullálja a hatalommal szembeni elégedetlenséget kifejező szavazatokat. Ezért feltehetően nem az okoz majd álmatlan éjszakákat a Vezérnek, hogy az általa polgármesteri székre kiválasztottak nagy számban állás nélkül maradnak.

Nagy kár, hogy az önmagukkal és egymással foglalkozó demokratikus pártok nem jöttek rá arra, hogy ez a választás lesz – ki tudja mennyi ideig – az utolsó lehetősége a választóknak jelezni, nem kérnek ebből a rezsimből, akár maffia államnak, akár diktatúrának hívják az “írástudok”. Nem érdemes vitába szállni abban a kérdésben, hogy a kalandor jobboldal a Jó Állam felépítéséhez teljesítette-e már a diktatúra minden feltételét, vagy csak a gazdasági és a politikai hatalom örök időkre történő megragadása felé tett óriási lépéseket. Nem érdemes vitatkozni azon sem, hogy létezhet-e pragmatikus diktatúra, amely nem az eszmékért, csupán a gazdasági és politikai hatalom kedvéért számol fel mindent és mindenkit, ami, aki az útjába áll. Ami ma jól érzékelhető, az a kisemberek félelme, kiszolgáltatottsága, reménytelensége. A felfelé törekvők alázata, könyörtelensége. A hatalmon lévők cinizmusa, sunyisága, elszántsága, kíméletlensége, közönye.

Az országban halotti tort ül a kalandor jobboldal a magyar “Weimari” köztársaság romjai között. Rubovszky György mindenki számára világossá tette: a demokrácia, amit a kormánytöbbség megvalósít, a többség diktatúrája a kisebbség felett. Ismerős irány. A proletárdiktatúra igazolta ily módon a létét. Csakhogy a többség hazánkban – ugyanúgy, mint a Szovjetunióban 1917-ben – a kisebbség. 2014-ben a FIDESZ-KDNP-re leadott 2 264 780 szavazat, az összes belföldi választásra jogosul 8 000 034 választó egyharmadát sem éri el. [Ebből 122 588 szavazat levélben érkezett a magyarországi lakcímmel nem rendelkezőktől.] A kétharmad, amivel a kormányzó erő a Parlamentben rendelkezik, egy nem is titkolt választási csalássorozat eredménye.

Jó lenne, ha a demokratikus ellenzék egy utolsó esélyt adna október 12-én azoknak, akiket megrémít az új barnaingesek talpainak csattogása, az egyházak és az állam összekacsingatása, a politikusok álszent hitbuzgalma, a magántulajdon “szentségének” felrúgása, a bizonytalan jelen és a még bizonytalanabb jövő, a lassan leereszkedő vasfüggöny csikorgása. Azoknak, akik szerint nem jó, hogy az utcákon egyre több a hajléktalan, az iskolákban az éhező gyermek, miközben tisztázatlan körülmények között tollasodnak meg, vásárolnak birtokokat, palotákat az állampárti kegyencek. Azoknak, akik nem stadionfelújításra, hanem szociális bérlakásra, kórházakra és iskolákra fordítanák a közpénzt. Azoknak, akik nem szeretnének belenyugodni abba, hogy életükben a fülkeforradalom volt a végső harc.

Az országot a katasztrófától valószínűleg csak az mentheti meg, ha a történelem megismétli önmagát: a forradalom felfalja saját gyermekeit.

2014. október 6. hétfő

Nincs hozzászólás »

Vélemény?

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról. TrackBack URL

Hozzászólás most!

designed by János Szüdi Harcolj a spam ellen! Katt ide!