A kegyelemdöfés

A jogszabály a társadalom működtetésének, irányításának legfontosabb eszköze. A jogszabály testesíti meg azt a politikai akaratot, amelyet a választásokon győztes párt képvisel. A politikai szándék, akarat a jogszabály által válik állami szándékká, állami akarattá. Az állami szándék, állami akarat mögött áll az az államgépezet, az az erőszakszervezet, amely képes a jogszabályban foglaltak végrehajtását kikényszeríteni.

Az államgépezet tehát az államot irányító politikai akaratot kényszeríti ki. Ezért korántsem mindegy, hogy a politikai hatalom mögött milyen társadalmi támogatottság áll. Ezért korántsem közömbös, hogy a jogszabályok előkészítésében milyen módon vehetnek részt a társadalomnak a hatalmi szférán kívül álló szervezetei, a civilek. Ezért van döntő jelentősége annak, hogy a jogszabály formájában testet öltő politikai akarat ellen lehetséges-e védelmet kérni. Ezért elsődleges kérdés, hogy a politikai hatalom tisztességes választáson kapjon felhatalmazást arra, hogy politikai szándékait megvalósítsa. Ezért nagyon fontos, hogy a politikai hatalom és az állami szervezet elváljon egymástól és az állam szervezetei politikai értelemben semlegesek legyenek. Alapvető kérdések ezek, mivel sanda, tisztességtelen, ordas politikai szándékok is jogszabályi formába önthetők és kikényszeríthetők.

Ahhoz, hogy egy országban sanda, tisztességtelen, ordas politikai szándékok ne ölthessenek államilag kikényszeríthető jogszabályi formát, arra van szükség, hogy a társadalom működése alkotmányos jogrendre épüljön. Az alkotmányos jogrend alapja a közmegegyezés. A közmegegyezés, amelyben a hatalom birtokosai, a választók lefektetik azokat az elveket, amelyek megtartása mellett hozzájárulnak ahhoz, hogy nevükben és helyettük a választásokon győztes politikai erő irányítsa az országot. Ennek a közmegegyezésnek jogszabályba öntött formája az Alkotmány. Az Alkotmány rendelkezéseivel nem lehet ellentétes egyetlen más jogszabály sem, ezért tölti be az alaptörvény szerepét. A közmegegyezés lényege, hogy a teljes ítélőképességük birtokában lévők túlnyomó többsége, a választók a saját akaratukból áldásukat adják azokra a megoldásokra, amelyek zsinórmértékül szolgálnak mindenkinek, s amelyek nem változtathatók meg, csak újabb közmegegyezéssel. A közmegegyezés-akaratnyilvánítás formája a népszavazás. Hazánkban azonban ezidáig nem jött létre közmegegyezés, így hazánkban nem jöhetett létre alkotmányos jogrend sem. Az 1989-ben és 1990-ben lezajlott alkotmányozási folyamatban a politikai pártok arról kérdezték meg a választókat: “Kívánja-e Ön, hogy a köztársasági elnököt közvetlenül válasszák meg?” Ezt követően még négy alkalommal írtak ki országos népszavazást – egyebek között – a NATO-hoz csatlakozásról, az EU-tagságról, a határon túl élő magyarok kedvezményes honosításáról, a vizitdíjról és a felsőoktatási “tandíjról”. Ezek fontos kérdések ugyan, de általuk nem születhettek meg azok a szabályok, amelyek meghatározzák az ország társadalmi, gazdasági berendezkedésének és jogrendjének azokat a kereteit, amelyeknek a megváltoztatására egyetlen politikai erő sem kaphat felhatalmazást egy választási győzelem alapján.

Történhetett volna másképp is: A rendszerváltást előkészítő alkotmánymódosítást 1989. október 18-án fogadta el az Országgyűlés. A részeként elfogadott “Bevezető” rendelkezésekből egyértelműen megállapítható, hogy ezt az alaptörvényt ideiglenesnek, ” hazánk új Alkotmányának elfogadásáig” tartó időszakra szólónak szánták. Az “ideiglenes” Alkotmány azonban egészen addig hatályban maradt, ameddig a FIDESZ 2012-ben ki nem cserélte azt, a saját maga által elkészített, senkivel le nem egyeztetett és saját maga által elfogadott, általa alaptörvénynek elnevezett irománnyal. A rendszerváltás után hatalomra jutott politikai erők soha nem tartották fontosnak, szükségesnek a közmegegyezés létrehozását az ország működését meghatározó alapvető kérdésekben. Nem bíztak a választókban, pedig a rendszerváltást előkészítő Országgyűlés által 1989. július 1-jén elfogadott – népszavazásról és a népi kezdeményezésről szóló – törvény előírta, hogy “Az alkotmány elfogadásáról (megerősítéséről) népszavazás útján kell dönteni.” Ez a törvény majdnem tíz évig – 1998. február 27-éig – volt hatályban. Ekkor lépett életbe az országos népszavazásról és népi kezdeményezésről szóló törvény, amely viszont már nem tartalmazza ezt a kitételt. Bár az Alkotmánybíróság több alkalommal is foglalkozott a népszavazás és az alkotmányozás összefüggéseivel, s többször fel is hívta az Országgyűlést arra, hogy a népszavazás eljárási rendjét hozza összhangba az Alkotmánnyal – ennek következményeképpen született meg az új törvény – arra “elfelejtette felszólítani az Országgyűlést, hogy rendezze az Alkotmány, illetve módosításainak népszavazás útján történő elfogadása, megerősítése kérdését is. Éppen ellenkező irányú gyakorlatot alakított ki. Határozatai alapján az Alkotmányt érintő népszavazási kezdeményezéseket az Országos Választási Bizottság rendre elutasította, az Alkotmánybíróság pedig a döntéseket rendre jóváhagyta: “Az Alkotmánybíróság több határozatában megállapította, hogy az Alkotmány megalkotása és megváltoztatása kizárólag az Országgyűlés jogkörébe tartozik… Az Alkotmány… rendelkezései egyértelműen az Országgyűlés hatáskörébe utalják az Alkotmány elfogadásáról és módosításáról való döntést. Ebből az következik, hogy az Alkotmány – választópolgári kezdeményezésre – népszavazással nem módosítható.”

Történhetett volna másképp is, ha az Alkotmánybíróság következetesen számon kéri a jogszabályok előzetes egyeztetési kötelezettségének megtartását, ha az Alkotmánybíróság következetesen tartja magát ahhoz az állásponthoz, hogy az új jogszabályok megismeréséhez megfelelő időt kell biztosítani a jogalkalmazók részére, ha az Alkotmánybíróság nem huny szemet az alkotmányos értékeket, alapelveket leromboló alkotmánymódosítások felett. Közmegegyezés hiányában ugyanis az Alkotmánybíróság széleskörű mozgásteret kapott annak eldöntéséhez, hogy milyen módon értékeli a végrehajtó hatalom, az Országgyűlés kisebb-nagyobb “félrelépéseit”. Az Alkotmánybíróság sorozatos engedményei alapján azonban a közvetlen választói akarat megjelenésének minden formája egyre inkább háttérbe szorult. A törvényhozás úri huncutsággá változott annak következtében, hogy “Az Alkotmánybíróság ítélkezésének első évétől következetes a gyakorlata abban, hogy az az eljárási mulasztás, amelynek során a jogszabály-előkészítéskor a jogalkotó az érintett érdekképviseleti szervektől nem szerzi be a jogszabály tervezetével kapcsolatos véleményt, önmagában a meghozott jogszabályt nem teszi alkotmányellenessé.” Az Alkotmánybíróság kifejtette azt is, hogy “a jogszabály alkalmazására való felkészüléshez szükséges „kellő idő” megállapítása és biztosítása a jogalkotó felelősséggel terhelt mérlegelésének és döntésének függvénye. Az alkotmányellenesség csak a jogszabály alkalmazására való felkészülést szolgáló időtartam kirívó, a jogbiztonságot súlyosan veszélyeztető vagy sértő elmaradása, illetőleg hiánya miatt állapítható meg.” Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlatot alakított ki abban a kérdésben is, hogy „nem vizsgálhatja felül és nem semmisítheti meg az Alkotmány egyetlen rendelkezését sem. Ha valamely rendelkezés az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával az Alkotmány részévé vált, fogalmilag sem lehet annak alkotmányellenességét megállapítani.” Érdemes megismerni e kérdéskörhöz kapcsolódóan dr. Kiss László alkotmánybírónak a 61/2011. (VII. 13.) AB. határozathoz – amelyben az alkotmánybíróság elutasította annak az alkotmánymódosításnak az érdemi vizsgálatát, amellyel az Országgyűlés lehetővé tette a jogállami követelményekkel ellentétes visszamenőleges hatályú jogalkotást: az állami vagyonnal gazdálkodó, illetve az állam többségi tulajdonában vagy irányítása alatt álló szervezetek részéről juttatott jövedelemre, az adott adóévet megelőző ötödik adóévtől kezdődően, törvény a jövedelem mértékét el nem érő kötelezettséget állapítson meg. – fűzött különvéleményét “Határozott álláspontom, hogy nem engedhető meg a már elért alkotmányosság (e körben is eminensen, de nem kizárólagosan a jogállam és az emberi jogok, valamint az általános, titkos és egyenlő választójogra vonatkozó hatályos rendelkezések) védelmi szintjének a csökkentése… Az a véleményem, hogy az Alkotmánybíróságnak az Alkotmány 32/A. § (1) bekezdésébe foglalt általános alkotmányvédelmi szerepköre nem passzív, hanem aktív alkotmányvédő szerepkört jelent. Azaz nem nézheti tétlenül a már elért alkotmányossági-jogállami szint valójában napi politikai célokból történő nyilvánvaló erodálását. Ha ezt tenné, az a hatékony magyar alkotmánybíráskodás végét jelentené.”

A következmények mára világossá váltak: alkotmányos jogrend hiányában építhette fel a kalandor jobboldal a Jó Államot, amelynek tartócölöpjeit nem a stabil jogrendszer adja, hanem az eseti, a napi politikai szándékokat kiszolgáló “alkotmányozás”, “törvényhozás”. Alkotmányos jogrend hiányában számolhatta fel a kalandor jobboldal a hatalommegosztásnak azt a rendjét, amelyben az Alkotmánybíróság, az országgyűlési jogok biztosai, a független bíróságok valóságos ellensúlyt jelentettek a végrehajtó hatalommal szemben. Senkinek nem lehet közömbös, hogy az alkotmányos jogrend hiánya kiszámíthatatlanná teszi az élet minden területét. Senkinek nem lehet közömbös, hogy törvényhozás terén bármi, és annak az ellenkezője is megtörténhet. Senkinek nem lehet közömbös, hogy senki és semmi nincs biztonságban. Visszamenőleges szabályozással fel lehetett bontani évtizedes jogviszonyokat, semmisnek lehetett nyilvánítani szerződéseket, meg lehetett változtatni a tulajdonviszonyokat.

A jogállamnak a kegyelemdöfést az ellenzék maximális támogatásával – 182 igen, 1 nem, 2 tartózkodás – elfogadott, közismert nevén a devizahiteleseket “mentő” törvény adta meg. Ez a törvény a legékesebb bizonyítéka és a legfrissebb példája annak, hogy az Országgyűlés nem ismer korlátokat, ha meg kell oldani valamely aktuális politikai szándékot. Ez a törvény nem tett sem többet, sem kevesebbet annál, mintsem a devizaalapú szerződéseknél megváltoztatva a Polgári Törvénykönyv elévülésre vonatkozó szabályait, megállította az elévülést. Ez a törvény nem tett sem többet, sem kevesebbet annál, mintsem visszamenőleges hatállyal meghatározta azokat a feltételeket, amelyeknek a fogyasztói kölcsönszerződésnek meg kell felelnie ahhoz, hogy a pénzintézet részére biztosított egyoldalú kamatemelésre, költségemelésre, díjemelésre vonatkozó rendelkezései érvényesek maradjanak. Az utólag megállapított feltételek hiányában a szerződés a törvény erejénél fogva tisztességtelenné, a kikötések semmisé válnak. Felállított a törvény egy vélelmet, miszerint a megkötött szerződések nem felelnek meg a feltételeknek, ezért az egyoldalú kamatemelésre, költségemelésre, díjemelésre vonatkozó rendelkezései – mint semmis rendelkezések – nem léteznek. A törvényi vélelem bíróság előtt megdönthető. A bírósági eljárást az állam ellen kell megindítani. Az egyik szerződő félnek, a pénzintézetnek kell bizonyítania, hogy a valamikor megkötött szerződés megfelel a mai politikai szándékoknak. Ez a törvény nem elégszik meg azzal, hogy utólagosan állapít meg érvényességi feltételeket. Ez a törvény ezekben az ügyekben megváltoztatta a polgári peres eljárások rendjét. A megváltoztatott eljárási szabályok nincsenek tekintettel a szerződések számára, bonyolultságára. Minden pénzintézet egy keresetlevelet nyújthat be, harminc napon belül, hiánypótlásra nincs lehetőség, a határidő elmulasztása jogvesztő. Az első fokon eljáró bíróságnak a keresetet, a másodfokon eljáró bíróságnak a fellebbezést harminc napon belül kell elbírálnia. A bíróságoknak pedig nem egyszerű a dolga, mivel azt kell eldönteniük, hogy a szerződések – egyebek között – megfelelnek-e az egyértelmű és érthető megfogalmazás elvének; a tételes meghatározás elvének; az objektivitás elvének; a ténylegesség és arányosság elvének; az átláthatóság elvének; a felmondhatóság elvének; a szimmetria elvének. A bíróságok kezét ez a törvény számos kérdésben megköti. Lerövidíti az eljárási határidőket, korlátozza a bírósági mérlegelés kereteit, korlátozza a szabad bizonyítás elvének érvényesülését. Mi tagadás ezekben az ügyekben a pénzintézeteknek nem sok esélye van.

Nem kell jogásznak lenni ahhoz, hogy megfogalmazódjon a kérdés: összeegyeztethető-e ez a megoldás a jogállami követelményekkel, sérült-e a visszamenőleges szabályozás tilalma, a tisztességes eljáráshoz való jog követelménye, a bírói függetlenség? Másik adódó kérdés: összeegyeztethető-e ez a megoldás a polgári jog szerződéses szabadsága elvével, melynek lényege, hogy a szerződés tartalmának meghatározásakor a felek szabad akaratának kell érvényesülnie, s a vitás kérdéseket a bíróság dönti el? Miután olyan elvekről van szó, amelyek túllépnek a hazai jogrenden, az Európai Unió Bíróságának előzetes döntését kellene kérnie az eljáró bíróságnak, mielőtt meghozná az ítéletét. Erre a lépésre azonban ezidáig nem került sor. A törvényben kijelölt bíróság nem találta szükségesnek, hogy megkeresse az Európai Unió Bíróságát. Mi tagadás pedig ezek az ügyek sajátos, koncepciós, polgári peres ügyek.

Az ország közállapotának mérlegeléséhez el kell tekinteni a konkrét ügytől. El kell tekinteni attól, hogy sok embert érintő kérdésről van szó. El kell tekinteni attól is, hogyan, miképpen alakult ki ez a helyzet. Ez az ügy precedens értékű. Innentől kezdve nincs megállás. Bármikor jöhet a folytatás. Az országban élőknek azt kell világosan látniuk, hogy a korlátlan hatalom bármikor találhat indokot ahhoz, hogy az általa kreált jelenhez igazítsa a néki nem tetsző múltat. Az országban élőknek azt kell világosan látniuk, hogy a korlátlan hatalom bármikor, bármelyik bírósági eljárás rendjét megváltoztathatja, így a büntető eljárás rendjét is, megteremtve a törvényi feltételeket koncepciós perek lefolytatásához. Azt kell látni és azt kell megérteni, közmegegyezés hiányában az országnak nincs Alkotmánya, Alkotmány hiányában nincs alkotmányos rend, alkotmányos rend hiányában nincs jogbiztonság, jogbiztonság hiányában a hatalom azt tesz, amit akar. Aki azt hiszi, hogy megúszhatja, ha “alámerül”, félő, hogy csalódni fog. Aki azt hiszi, hogy csupán egy párttagkönyv cseréjén múlik a túlélés, könnyen rájöhet arra, hogy az elvtársai jelentik a legnagyobb veszélyt. Bármilyen hihetetlen, a jelenben a történeti alkotmányhoz kell visszanyúlniuk azoknak, akik védelmet keresnek az önkénnyel szemben. Az 1222. évi Aranybulla ellenállási záradéka például mindenkit feljogosít arra, hogy szabadságjoguk megsértése esetén “a hűtlenség szégyenvallás nélkül…ellenállhassanak és ellentmondhassanak”. Ha az ellenállók száma torony magasan meghaladja a FIDESZ-hívők és a közömbösök számát, akkor léphet színre az a politikai erő, amelynek vezetésével felépülhet hazánkban az alkotmányos jogrend.

2014. szeptember 12. péntek

2 hozzászólás »

  1. Kedves János ! Már egyszer leírtam ,hogy minden tiszteletem az öné az éleslátásért és a kristály tiszta logikáért.Most se írhatok mást .Gratulálok !

    Seres Zoltán
    2014. szeptember 14. vasárnap @ 20:05

  2. Kedves Zoltán! Köszönöm.

    Szüdi János
    2014. szeptember 15. hétfő @ 04:34

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról. TrackBack URL

Hozzászólás most!

designed by János Szüdi Harcolj a spam ellen! Katt ide!