Az Orbán áfium elleni orvosság

Vajon lesz-e a közmunkások között, aki elmondja az igazságot, arról, mi is rejlik azok mögött a képsorok mögött, amelyeket a televízióban mutattak be róluk, amint szép, rendezett sorokban, jókedvűen kapálják a száraz föld gyér növényzetét. Természetesen akadt közülük valaki, aki elmondta a közszolgálati csatorna nézőinek, mennyire hálásak, amiért végre van értelme az életüknek. Reggel van miért ébredniük. A gyerekek látják a munkába siető szülőket. Végezetül köszönetet mondott a polgármesternek a törődésért.

Ismerősen brossúra ízű, betanult szövegnek tűnik az egész, a választási kormányzati kommunikáció részének. Mégis van valami torokszorító abban, hogy az asszonyok arcán őszintének látszik a mosoly. a közmunka sokuknak jelent áldást. Ez a tény pedig igazolja: közel hetven év kevés volt ahhoz, hogy a puszták népének utódjai tisztességes körülmények közé jussanak. A közel ötven év munkás-paraszt hatalom az uralkodó osztálynak eme tagjait nem emelte ki, sem nyomorból, sem az iskolázatlanságból. A dolgozó nép államát felváltó, a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállam húsz éve semmit nem tudott javítani a helyzetükön. Így léphették át kisemmizve, kiszolgáltatottan, csalónak és bűnbaknak kikiáltva a munkalapú Jó Állam küszöbét, amelyben mindenki felelős önmagáért, s tenni köteles a közért, csak éppen az állam nem köteles tenni semmit, senkiért. Így léphették át a rend, a fegyelem, a megtorlás szabadságának kapuját, amelyben tudniuk kell, hol a helyük, tudniuk kell, hogy semmi nem jár senkinek, tudniuk kell, hogy az alamizsnáért hálásnak kell lenniük, tudniuk kell, hogy ennek a hálának hol, mikor, milyen módon, kinél adjanak hangot.

A Jó Állam tudta, mit cselekszik, amikor célul tűzte ki az oktatáshoz való hozzáférés szűkítését, az ellátó rendszer leépítését és totális államosítását, a tanszabadság és a tanítás szabadságának fölszámolását. Azt az elvet ugyanis, hogy a tömegeknek nem kell több ismeret, mint amennyi szükséges és elégséges ahhoz, hogy kiszolgálják uraikat, mindenütt és mindenkor alkalmazták ott és akkor, ahol és amikor a hatalom kisajátítása és megtartása volt a cél. Ott és akkor, ahol és amikor a tömegek féken tartása, kijátszása, megosztása volt a cél. A tudatlanság a hatalom legfontosabb partnere. Ha az iskola az állam irányítása alatt áll, abból lesz valaki, aki az állam szerint „megérdemli”. Ha az iskola az állam irányítása alatt áll, a tanintézeteken keresztül lehet a lehető legtöbb emberhez eljuttatni, amit a hatalom fontosnak tart. Ha az iskola az állam irányítása alatt áll, az ifjúság szellemi fejlődésének, befolyásolásának legfontosabb eszközét az állam a kezében tartja. Hosszú, hosszú évtizedekig betöltötte rendeltetését az államilag irányított oktatási rendszer. Ennek is köszönhetően a cseléd, cseléd maradt, az uraság, uraság. A nép természetes állapotának fogadta el a kiszolgáltatottságot, a megalázottságot. Ha a nép nem érti, mi zajlik körülötte, akkor lehet minden bajt másra – külső és belső ellenségre – hárítani. Ekkor lehet elérni, hogy mindig fentről várják a csodát, az utasításokat, a jóváhagyást. Ekkor lehetett elérni, hogy egymásnak ugorjanak, akik más vallást gyakorolnak, más nemzethez, más nemzetiséghez tartoznak, más országban élnek. A recept régi, közismert és bevált: Divide et Impera! Oszd meg és uralkodj!

A szabad iskola eszméje nem tudott gyökeret ereszteni hazánkban. A szabad iskola, amely képes felszabadítani a gondolatokat, képes megtanítani a gyermeket a kételkedésre, az igazság keresésére, a problémák felismerésére, a lehetséges megoldások feltárására, az öngondoskodásra nem kapott elégséges társadalmi támogatottságot. A szabad iskola, amely az egyén képességének, tehetségének, személyiségének feltárását, legteljesebb kibontakoztatását szolgálja, nem tudta felváltani a katonaság szervezési elveire épülő, a pedagógusra az őrmester, a tanulóra a baka szerepét kiosztó, a szülőt hadtápszolgálatra kötelező “hagyományos” iskolát. Nem véletlen. A szabad iskola csak akkor érdeke a hatalomnak, ha nem hiszi azt, hogy tévedhetetlen, megkérdőjelezhetetlen, ha elismeri, fontosnak és partnernek tartja a független, gondolkodó polgárokat, azok közösségeit, szervezeteit, ha szolgálni és nem uralkodni akar. Ilyen hatalom pedig hazánkban ritkán és rövid ideig tartotta kezében a kormányrudat. Rövid ideig volt iránytű: “mindent szabad, ami nem tilos”! Ezért a szabad iskola eszméje nem tudott gyökeret verni a pedagógus társadalomban sem. Húsz év nem volt elégséges idő ahhoz, hogy a pedagógus megértse, elhiggye, nem az a feladata, hogy a tantervi utasítás szerint tananyagot töltsön a tanuló fejébe, s visszakérdezze azt. Nem volt elégséges ez az idő ahhoz, hogy a pedagógus megértse, a nyitott, partnerközpontú, a pedagógus-szülő-tanuló együttműködésére, mellérendeltségére épülő iskola sokkal hatékonyabb, mint az állam által irányított, felügyelt iskola. A szabad iskoláért nem álltak ki a szülők, nem vette védelmébe a társadalom. Nem volt elégséges ez az idő annak megtanulásához, megértéséhez, hogy az emberi méltóság nem a hatalomtól származó adomány, hanem éppenséggel az a korlát, amelyet nem léphet át a hatalom, ha tiszteletben tartja a demokratikus jogállam eszméjét. Nem volt elégséges ez az idő ahhoz, hogy az emberi méltóság tisztelete és szolgálata váljon a társadalom működének alapjává. Nem volt elégséges ez az idő annak megértéséhez, elfogadásához, hogy az öngondoskodás felszabadít a hatalom gyámkodása alól, gondolkodásra, cselekvésre késztet.

A kettőezer-tízes választási eredmény szükségszerű következménye volt annak, hogy a magyar társadalom jelentős része szenvedélybetegséggel küzd. A szenvedélybetegség függőséget jelent valakitől, valamitől. A magyarok jelentős része államfüggővé vált. Az államfüggő abban bízik, hogy valaki, a vezér, a felsőbbség felülről megmondja, mikor mit kell tennie. Az államfüggő abban bízik, valaki, a vezér, a felsőbbség megoldja a problémáit. Az államfüggő abban bízik, valaki, a vezér, a felsőbbség segítséget nyújt részére, ha bajba jut. Az államfüggő azt hiszi, az állam – valóságos teljesítmény nélkül is – tud adni “csak úgy” fizetésemelést, plusz nyugdíjat, ingyenes szolgáltatásokat. Erre a szenvedélybetegségre épült az elmúlt huszonnégy évben a pártok választási kampánya. Az a párt kapott bizalmat, amelyik hihetőbben tudta előadni, milyen jó lesz nagyon sokaknak, ha megkapja a kormányzás jogát. Kettőezer-hét volt az az év, amikor kiderült, az államfüggőségből ki kell gyógyulni, mivel nincs mit elosztani. A szenvedélybetegség gyógymódja a beteg leszoktatása a kiváltó okról, s meggyőzése arról, hogy nélküle is tud létezni, sőt jobbá válik az élete. Évszázados szenvedélybetegség kezeléséhez azonban nem volt elég az idő. A választások időszakára ezért a társadalom tagjainál megjelentek az elvonási tünetek. A választók többsége delirált.

A szenvedélybetegségből való kigyógyulásra akkor van esély, ha az orvos és a beteg összefog, s a beteg emberfeletti erőfeszítéssel megtartóztatja önmagát. Aki kigyógyult a szenvedélybetegségből, visszaesik, ha újból – akárcsak a legkisebb mértékig – hódol a szenvedélyének. Az államfüggőség szenvedélybetegség orvosa maga az állam. Nincs remény a gyógyulásra, ha maga az állam terjeszti a kórt. Nincs remény a gyógyulásra, ha maga az állam bódítja el a választókat a mindenhatóság ópium füstjével. Márpedig hazánkban ez a helyzet. A ma is hatalmon lévő kalandor jobboldal úgy tesz, mintha első kormányzati ciklusában – 1998 és 2002 között – nem hozott volna államadósság-növelő döntéseket, nem herdálta volna el a közvagyont, nem ürítette volna ki fenékig az államkasszát. A ma is hatalmon lévő kalandor jobboldal úgy tesz, mintha nem szavazta volna meg a Parlamentben azokat a kormány által benyújtott jóléti intézkedéseket, amelyeknek nem volt meg a fedezete. A ma is hatalmon lévő kalandor jobboldal úgy tesz, mintha nem akadályozta volna meg azoknak az intézkedéseknek a meghozatalát, amelyek a nagy rendszerek átalakítását célozták meg, de amelyekhez a kétharmados döntés miatt szükség lett volna a szavazatára. A ma is hatalmon lévő kalandor jobboldal úgy tesz, mintha nem alakult volna ki az általuk kettőezer-hatban megnyert önkormányzati választások után kettős hatalom az országban. Mintha az akkor ellenzéki önkormányzatok nem tettek volna meg mindent azért, hogy betartsanak a kormánynak, s nem hoztak volna össze több ezer milliárd forint adósságot. A ma is hatalmon lévő kalandor jobboldal úgy tesz, mintha a szociális népszavazással nem verte volna szét az előző kormány államfüggőség oldására. irányuló gyenge kísérletét. A ma is hatalmon lévő kalandor jobboldal úgy tesz, mintha a magánnyugdíjpénztárak vagyonának elherdálásával, a magánnyugdíjpénztárak megszüntetésével nem számolta volna fel az öngondoskodás első, sikerrel kecsegtető intézményét.

A ma is hatalmon lévő kalandor jobboldal, úgy nyerte meg a választásokat kettőezer-tízben, hogy semmi konkrétumot, számon kérhetőt nem ígért. Választási programját az államfüggőségre építette, kihasználva a betegek szorongását, félelmét a változásoktól. Választási programja kimerült az államfüggőség gyógyítására vállalkozók ócsárlásával, annak homályos, az általánosság szintjét meg nem haladó módon történő meglebegtetésével, hogy az a jó, ha minden és mindenki az államban reménykedik, az államtól vár, az államtól függ. A ma is hatalmon lévő kalandor jobboldal a második – 2010 és 2014 közötti – kormányzati ciklusában a tűzhöz közel állókon kívül másnak semmi jót nem adott. Az államfüggőség szenvedélybetegséget azonban szándékosan tovább súlyosbította Olyan rendszert alakított ki, amelyben valóban minden az állam akaratából dől el, minden az állam kegyétől függ. Az, aki beáll a sorba, az részesülhet az állam kegyeiből. Az, aki nem áll be a sorba, annak nem lehet esélye a boldoguláshoz. A ma is hatalmon lévő kalandor jobboldal a választásokhoz közeledve – a gondoskodó állam közérzetjavító intézkedéseként – elkezdett osztogatni, rezsit csökkenteni. Úgy osztogat azonban, hogy mással fizetteti ki a számlát, vagy leplezett formában a kedvezményezettel fizetteti meg az ellenszolgáltatás többszörösét, illetve “szemérmesen” későbbre, a választások utáni időkre ütemezte át a számlákon lévő összeg fedezetének behajtását.

A ma is hatalmon lévő kalandor jobboldal számítása bejött. Befejezéshez közeleg a demokrácia látszatára, a szabadság illúziójára támaszkodó, a hűbéri viszonyokat idéző totális állami függőségi rendszer, az Orbán-rendszer, hivatalos nevén a Jó Állam felépítése. Az államfüggőségben szenvedők ismét biztosították ehhez a parlamenti kétharmadot. Ma még nem lehet tudni, meddig tart ki a rezsicsökkentés kábító hatása. Ma még nem lehet tudni, hogy a több mint hárommillió ember közül, akik nem mentek el szavazni, hányan léptek a gyógyulás útjára. Ma még azt sem lehet tudni lehetséges-e a gyógyulás útjára lépni, s ha igen mikor? Ami biztos, az az, hogy egyszer minden hatalom véget ér. Az Orbán áfium elleni orvosság a teljes kiábrándulás vagy a tudatos kijózanodás lehet. Az ország hosszú távú fejlődését döntő módon határozza meg, hogy az orbáni korszaknak a teljes kiábrándulás vagy a tudatos kijózanodás vet-e véget. A teljes kiábrándulás elvezethet spontán vagy irányított zavargásokhoz, egy radikális politikai erő hatalomátvételhez. Az Orbán rendszer is „átnőhet” radikális politikai erővé. A tudatos kijózanodás elvezethet a demokratikus rendszerváltó erők győzelméhez. E győzelem után kezdődhet elölről minden: a közmegegyezésen, az emberi méltóság tiszteletén, az esélyegyenlőségen és öngondoskodáson alapuló demokratikus jogállam felépítése.

2014. augusztus 4. hétfő

Nincs hozzászólás »

Vélemény?

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról. TrackBack URL

Hozzászólás most!

designed by János Szüdi Harcolj a spam ellen! Katt ide!