A mókuskerék

A Nemzeti Pedagógus Kar kézzelfogható célja a pedagógustársadalom szellemi karanténba zárása. Az iskolai nevelés és oktatás folyamata a közoktatásban a nevelőtestület alkotó közösségeire, a szabadon gondolkodó és cselekvő, önmagát kiteljesítő pedagógusokra épült.

Erről az oldalról vizsgálva a közoktatás rendszerét, a lényeg a következők szerint összegezhető: Ahány iskola, annyi önálló szellemi termékként megjelenő pedagógiai program. Ahány iskola, annyi szín egy rendszerben, annyi sajátos arculat. A pedagógus pedig egy zenekar részeként társszerző és egyben előadó. Ezáltal nyílt lehetőség a tanulóhoz igazodó, egyéni tanulási útvonalak kialakítására. A pedagógusok szakmai és más szervezetei részt vehettek a döntéselőkészítés és a döntés végrehajtása ellenőrzésének folyamatában. A falanszterként szerveződő államnak azonban nincs szüksége sokszínűségre. Mindenkinek egy célt kell szolgálnia: az államcélt. Az államcél jelenleg pedig nem más, mint tudatlanságban tartani a társadalom túlnyomó többségét. A tudatlanság ugyanis a hatalom legbiztosabb fegyvertársa, egy olyan világban, amelyben a tömegeket kordában kell tartani. Ennek a célnak a megvalósításához szükségtelenek, sőt a hatalom szempontjából egyenesen veszélyesek azok a közösségek, amelyek szabadon gondolkoznak, elemzik, értelmezik helyzetüket, az eseményeket. Különösen veszélyesek e közösségek, ha olyanokat foglalnak magukba, akikre az ifjúság van rábízva.

Az oktatás államosításának fontos, mondhatni központi célkitűzése volt a tanerők feletti hatalom, rendelkezési jog megszerzése. Ez több lépcsőben, fokozatosan valósult meg. Az iskolák állami fenntartásba vétele megvalósítható lett volna úgy is, hogy megmaradnak az önálló iskolák, külön-külön nevelőtestülettel, külön-külön költségvetéssel, és az iskola igazgatója gyakorolja a munkáltatói jogokat. Nálunk ez pont fordítva történt. Minden egykori önkormányzati intézmény, az óvodák kivételével egy központi hivatal részévé, szervezeti egységévé vált. Minden pedagógusnak egy személy, ennek a hivatalnak az elnöke lett a munkáltatója. Ennek az intézkedésnek az eredményeképpen az intézményeknek nincs költségvetése, nem rendelkeznek szerződéskötési joggal, minden vagyonuk, beleértve a szellemi értékeket is az államra szállt, az elnök utasítást adhat ki a működés és munkavégzés kérdéseiben, egyik szervezeti egységből a másikba irányíthatja át a munkaerőt. A pedagógusnak állami intézményi körben – ez az intézményrendszer kilencven százaléka – nincs többé mozgástere, nem tud másik munkahelyet keresni, mert minden intézmény egy szervezet, maga a “kaffkai” hivatal. Az egyes szervezeti egységekben munkát végző pedagógusoknak nincs miért összeülniük, nem kell törniük a fejüket. Az állam kiadta az alkalmazható, kötelező tantervet, ehhez tantárgyanként hozzárendelt két-két tankönyvet, amelyek közül választani kell. Kialakította a szakfelügyelet rendszerét, amely a miniszter által kinevezett igazgatókkal együtt ellenőrzik, hogy a pedagógus eleget tett-e az állam elvárásainak.

Miután az állam megölte az intézményi szintű szakmai közösségeket, gondoskodott arról is, hogy feleslegessé tegye az intézményeken kívüli szakmai összefogást. Ennek megértéséhez azt kell tudni, hogy ennek a hatalomnak nem kötelessége a szakmai egyeztetés, nem kötelezettsége, hogy a jogszabály előkészítés folyamatát nyitottá, átláthatóvá tegye. Az Alkotmányból nem került át az alaptörvénybe az a rendelkezés, miszerint a kormány feladatainak ellátása során köteles együttműködni az érdekelt társadalmi szervezetekkel. A jogalkotás folyamatát szabályozó törvények alapján pedig az érintett miniszter dönti el, hogy melyik szervezetet vonja be közvetlenül a jogalkotás folyamatába, s köt vele stratégiai partnerségi megállapodást. Ilyen megállapodás hiányában a minisztériumi honlapra kitett tervezeteket lehet véleményezni, anélkül, hogy a véleményezőt bevonnák a folyamatba. Abban az esetben, ha törvény valamely szervezet részére jogot biztosít arra, hogy a feladatkörébe tartozó jogszabályokat véleményezze, a jogszabály előkészítője köteles gondoskodni arról, hogy e jogával élni tudjon. (Természetesen, ha a törvényt egyéni képviselő nyújtja be, akkor nincs szükség senkivel, semmilyen egyeztetésre.)

A Nemzeti Pedagógus Kar törvény adta „közfeladatai”: véleményezési jogot gyakorol a köznevelést és pedagógusképzést érintő jogszabályok megalkotása és módosítása során, feladat- és hatáskörét érintő kérdésekben javaslatot tehet, intézkedés megtételét kezdeményezheti, megalkotja Alapszabályát, valamint a Pedagógus Etikai Kódexet, tagjával szemben etikai eljárást folytathat le, konferenciákat, szakmai napokat szervez. A feladatmegosztás világos: az állam a köznevelés terén szabályoz, engedélyez, ellenőriz, fenntartja az intézményeket, gyakorolja a munkáltatói jogokat. A rendszer összezárt. Látszólag minden rendben, hiszen a miniszter egyeztet. Csakhogy ez a partnerszervezet része az államnak. Az állam hozta létre, az állam alakította ki működését, az állam biztosítja a működéshez szükséges tárgyi és pénzügyi eszközöket, az állam látja el törvényességi ellenőrzését. Vagyis a feladatmegosztás lényege, hogy az állam semmit sem enged ki a markából, még az egyeztetést sem. Ezzel a megoldással minden szakmai szervezet feleslegessé és mellőzhetővé vált.

Az állami feladatellátásban részt vevő pedagógusnak a helyzete pedig a ketrecbe zárt mókuséhoz vált hasonlatossá: köteles hivatásához méltó magatartást tanúsítani, köteles a kar jogos érdekeire tekintettel lenni, amikor a tudomására jutott információkat felhasználja, a kar gondoskodik arról, hogy az állam által szükségesnek tartott ismeretekhez hozzájusson, köteles magát alávetni az etikai eljárásnak. A kör bezárult, a pedagógus, ha dolgozni akar ebben a rendszerben, nem törhet ki az állam által megrajzolt körből. Az viszont igaz, hogy április hatodikán e tények ismertek voltak. Így a köznevelés valamennyi dolgozója és hozzátartozója úgy élhetett a szavazati jogával, hogy tudnia kellett, mit jelent e területen a „folytatjuk”.

2014. július 11. péntek

3 hozzászólás »

  1. “Ahány iskola, annyi önálló szellemi termékként megjelenő pedagógiai program. Ahány iskola, annyi szín egy rendszerben, annyi sajátos arculat. A pedagógus pedig egy zenekar részeként társszerző és egyben előadó. Ezáltal nyílt lehetőség a tanulóhoz igazodó, egyéni tanulási útvonalak kialakítására. …”
    Az egyházi iskolák ezen mondatokat ma is magukénak érzi. És úgy tűnik, hogy a széles közvélemény ezzel egyetért.

    dr. Tubak István
    2014. július 11. péntek @ 07:08

  2. dr.Tubak István: én sajnos az Ön által leírtnak éppen az ellenkezőjét tapasztalom! Ebben a tanévben volt “szerencsém” egy olyan iskolában tanítani, amelyenek 2013. szeptemberétől a katolikus egyház lett a fenntartója. A tanév végére az iskola gyakorlatilag megsemmisült, dolgozói pedig április óta nem kaptak fizetést!

    Pataki Erika
    2014. július 11. péntek @ 20:36

  3. Egyházi iskolákba jár a tanulók tíz százaléka. Nem csak nekik jár egyénre szabott oktatás.

    drszudi
    2014. július 16. szerda @ 05:36

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról. TrackBack URL

Hozzászólás most!

designed by János Szüdi Harcolj a spam ellen! Katt ide!