A magyar Napóleon

Miután parlamentáris diktatúra nem létezik, úgy tűnik, az izzadságszagú parlamentáris köztársaságot hazánkban felváltotta a húgyszagú diktatúra. Senki nem állíthatja, hogy az 1990-es választások után kialakult politikai rendszer hibátlanul, zökkenőmentesen működött. Sőt.

Minden csikorgott, akadozott. Ez nem is csoda, hiszen a magyarok a történelmük során először próbálták meg a többpártrendszert, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállam létrehozását Ma úgy tűnik, hogy az 1989.október 23-tól kezdődő és 2012. január 1-jéig tartó békés politikai átmenet reménytelen kísérlet volt, egy olyan országban, amely képtelen átlépni a múltján, képtelen előre nézni, képtelen feldolgozni sérelmeit, képtelen levonni a következtetéseket, képtelen tanulni saját hibáiból. Az ország rosszízű hagyományai túléltek minden változást, velünk vannak ma is. Miért ne lettek volna jelen a demokratikus átalakítás kísérletében? Az átalakítás kísérlete – a dolog természeténél fogva – nem érinthette a fejeket, az emberek gondolkodását. A köztársaságot ki lehetett kiáltani, a tisztességért legfeljebb kiáltani lehetett. A hűbéri viszonyokon izmosodott kivagyiság, a kiszolgáltatottságból kinövő kuruckodás, a cselédsorba süllyedéstől való rettegésből származó irigység, féltékenység, rosszindulat épp úgy hungarikum, mint az”urambátyám” stílus, a paraszolvencia, a hatalomhoz való dörgölőzés, a felelősségelhárítás. Az emberi gondolkozás megváltozásához sok-sok évtizedre van szükség, még akkor is, ha a társadalmi berendezkedés, a gazdaság szerkezetátalakítása sikeres.

Nálunk, sajnos ezek a feltételek nem jöttek össze. A legmesszebbre a hatalommegosztás rendszere jutott. Jól-rosszul működött a fékek és ellensúlyok rendszere: az Országgyűlésben vitáztak, a köztársasági elnökök tették a dolgukat, az Alkotmánybíróság jó párszor bekeményített a kormánynak, az állampolgári jogok biztosának és helyetteseinek volt miről beszámolniuk minden évben a Parlament előtt. A népszavazáshoz való joggal és a sztrájkjoggal lehetett élni és visszaélni. A sajtó szabadon működött, a tanuláshoz és a tanításhoz való jog elé nem állított senki jogi korlátokat. Hamar kiderült azonban, hogy az önkormányzati rendszer feladmegosztási, finanszírozási konstrukciója változtatásokra szorul. Hamar kiderült, hogy a nagy ellátó rendszerekben egyszerre van jelen a hiány és a pazarlás. Hamar kiderült, hogy az állami újraelosztás aránya túl magas, hogy rossz a közteherviselés felépítése, bonyolult az adórendszer, leküzdhetetlen a bürokrácia, megsértik a versenyszabályokat, a pályáztatások előírásait. Mindezek következtében a gazdaság húsz év után sem tudott annyi pluszt előállítani, hogy tisztességes megélhetést biztosító bért kapjon az, aki dolgozik, hogy kiépüljön az a szociális ellátó rendszer, amely hathatós segítséget tud adni a rászorulóknak.

Mi tagadás, a kiépülő parlamentáris demokrácia nem tudott megbirkózni a problémákkal. Ki a hibás, ki a felelős? Lehetne mondani, hogy a rendszerváltó kerekasztal nem volt kellően bölcs, kellően előrelátó. Igen, lehetne! Lehetne mondani, hogy a parlamentbe bejutott politikai pártok nem tudtak felülemelkedni pillanatnyi érdekeiken? Igen, lehetne! Lehetne mondani, hogy az oktatási rendszer nem tudta betölteni rendeltetését? Igen, lehetne! Ezek az állítások azonban így igazak is, meg nem is.

A rendszerváltás előkészítőinek legsúlyosabb tévedése az volt, hogy nem folytattak párbeszédet az ország lakosságával, nem készítették fel a társadalmat a változások következményeire. Nem törekedtek társadalmi megegyezés létrehozatalára. Figyelmen kívül hagyták ugyanis, hogy a nyolcvanas évek végére a pártállam nagyon sokaknak szociális biztonságot, biztos foglalkoztatást, tanulási lehetőséget biztosított, megnyitotta a határokat, enyhített a korlátozásokon. Csak a vájt fülűek tudták, hogy az az ellátó rendszer, az a foglalkoztatási szerkezet megfelelő gazdasági háttér hiányában finanszírozhatatlan. Csak a nagyon képzettek tudták, hogy az osztály nélküli, kizsákmányolástól mentes dolgozók állama fikció. Ezért nem lett volna szabad összemosni a szocializmusra vágyókat, azokkal a bűnözőkkel, akik visszaéltek ezzel az ábránddal. Nem lett volna szabad a piacgazdaságot rázúdítani a tömegekre úgy, hogy nem teszik világossá, ezzel e lépéssel csak egy lehetőség nyílik meg, hogy nem teszik világossá, ez nagyon hosszú és nagyon keserves út, hogy nem teszik világossá csak összefogással lehet sikeres az ország. Így fordulhatott elő, hogy a szociális piacgazdaság csak álom maradt, s több millió ember lába alól kiszaladt a talaj.

A rendszerváltó kerekasztal elfelejtette rögzíteni az alkotmányos berendezkedés megváltoztathatatlan kérdéseit. Elfelejtette rögzíteni az alkotmányos berendezkedésnek népszavazás útján megváltoztatható kérdéseit. Ez érthető, hiszen nem törekedett társadalmi megegyezésre. Érthető, de meg nem bocsátható, mivel így fordulhatott elő, hogy ma egyetlen ember akaratától függ például az a nem mellékes kérdés királyság lesz az ország államformája, prezidenciális köztársaság, vagy marad a látszat parlamentarizmus. A többpártrendszer létrejötte után a politikai pártok soha többé nem voltak képesek arra, hogy közös nevezőre jussanak. Így fordulhatott elő, hogy a mezőgazdasági termelőszövetkezeteket szétverték anélkül, hogy gondoskodtak volna a munkából kiesőkről. Így fordulhatott elő, a gyakorlat tapasztalatainak a jogrenden való keresztülvitele rendre megbukott. Senki nem tudta, nem akarta, nem merte észrevenni, tudatosítani, megelőzni a “fülke ellenforradalmat”.

Talán a rendszerváltó kerekasztal egyetlen résztvevője tudta csak pontosan mit is akar. Talán a rendszerváltó kerekasztal egyetlen résztvevője látott a jövőbe? Talán a rendszerváltó kerekasztal egyetlen résztvevője ismerte fel, hogy az ország hagyományaival nehezen fér össze a személyes szabadság eszméje: a mindent szabad, ami nem tilos. Így a több, mint húsz év alatt – kormányon és ellenzékben – mindent megtett annak érdekében, hogy zátonyra futtassa a közjogi átalakítás kísérletét, és belesulykolja az emberekbe, hogy csak és kizárólag ő tudja megmenteni őket az öngondoskodás, a szolidaritás “liberális”‘ eszméitől. Ma ő Magyarország miniszterelnöke, aki napóleoni ambíciókkal – napóleoni képességek nélkül – nekiállt a centralizált államgépezet kiépítéséhez és az ország háborúba vezetéséhez. Mind a két területen sikeres volt: a jogállamot felszámolta, az embereket összeugrasztotta, Európát magára haragította. Az eredmények máris jól érzékelhetőek. Bezárt üzletek üres kirakatai, nagykörúti second hand üzletek sikerei, esőtől fakult “lakás eladó” hirdetések, “ételt is elfogadok” koldusfelíratok jól jelzik, az ország jobban teljesít. A legjobban érzékelhető jele ennek a folyamatnak, a közterületekről kitiltott, ezért a vonatokon alvó hajléktalanokat sokszor – mosdási lehetőség híján – körbelengő húgyszak.

2014. július 29. kedd

Nincs hozzászólás »

Vélemény?

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról. TrackBack URL

Hozzászólás most!

designed by János Szüdi Harcolj a spam ellen! Katt ide!