A gyermek mindenek felett álló érdeke!?

A kormánypártok a köznevelés rendszerének létrehozását könyvelik el legnagyobb sikerüknek. Azt ígérik, hogy ha ismét bizalmat kapnak, folytatják a megkezdett utat. Van mit folytatniuk, hiszen az intézményrendszer átalakítása szinte meg sem kezdődött.

A foglalkoztatás „racionalizálása” a kezdetén jár. Az ellenőrzés és minősítés rendszere még nem indult be. A Nemzeti Pedagógus Kar még nem állt fel. Választási program hiányában csak következtetni lehet az elmúlt négy év eseményeiből, döntéseiből, a megjelent és meg nem jelent jogszabályokból, az elhangzott és megjelent nyilatkozatokból, a megkezdett, de be nem fejezett, a választások utáni időszakra áttolt intézkedésekből, arra, milyen sors várhat a mai hatalom újraválasztása esetén az intézményrendszerre és a benne dolgozókra.

Nézzük a tényeket. Az intézményrendszer közel hetven százalékát átvette az állam, beolvasztotta őket egy hivatalba. Az egyes intézmények mint önálló szervezetek megszűntek, költségvetésük nincs, munkáltatói jogukat elvonták, s egyetlen személyre, a hivatal elnökére ruházták át. Miközben a finanszírozás az engedélyezett létszámra épül, a pedagóguslétszám meghatározásának elvei nincsenek törvényben rögzítve. Viszont törvény szerint a pedagógusnak harminckét órát bent kell tartózkodnia az intézményben, heti huszonkettő-huszonhat órában tanórai és egyéb foglalkozások rendszeres megtartására kötelezhetők, további heti hat órában eseti helyettesítés és felügyelet rendelhető el részükre. Az általános iskolában a tanulónak reggel nyolctól délután tizenhat óráig, azaz heti negyven órában tanórai és egyéb foglalkozásokon kell részt vennie. Ehhez kell elégséges tanerőt biztosítani az iskolának, de a napközis foglalkozás, a tanulószoba és a hozzá kapcsolódó tanerő hiányzik a törvényből. Nem található törvényi rendelkezés arra nézve sem, hogy az iskolákban, kollégiumokban, a szakszolgálat intézményeiben, a szakmai szolgáltató intézményekben hány vezetőre van szükség, és a pedagógusokon kívül milyen munkakörben, kiket, milyen létszámban kell alkalmazni. Nincs törvényi értelmezése annak sem, mit jelent az eseti helyettesítés, mit kell ellátni a felügyelet körében, milyen foglalkozások szervezhetők meg egyéb foglalkozásként. Így nem ütközik törvénybe, ha a pedagógus heti huszonhat órát tanít és hat órában napközis foglalkozásokat tart. Így nem ütközik törvénybe, ha a pedagógusokon kívül más nem is dolgozik ezekben az intézményekben. Törvényi szabályozás hiányában nem lehet törvénytelen az sem, ha az óvodai csoportok, iskolai osztályok, kollégiumi csoportok kialakításánál nem a minimális létszámot, nem az átlaglétszámot, hanem a maximális létszámot alkalmazzák, amely húsz százalékkal át is léphető. Az óvodában a csoport átlaglétszáma húsz, a maximális létszám huszonöt. Az első-negyedik évfolyamokon az átlaglétszám huszonhárom, a maximális létszám huszonhét. A pedagógus-létszámot csoportokra, osztályokra kell számítani. Ezért korántsem mindegy, hogy az egyre csökkenő – évente hat-hétezerrel kevesebb gyermek lép be a rendszerbe, és hat-nyolcezer tanuló lép ki tizenhat évesen a rendszerből – gyermek, illetve tanulólétszámot miképpen osztják el.

Az intézményrendszer szűkítésének megvan a törvényi alapja. Törvény rögzíti a tankötelezettség idejének leszállítását a tizennyolcadik életévről a tizenhatodik életévre, és nincs olyan törvényi kötelezettség, amely alapján az államnak gondoskodnia kellene a továbbtanulás feltételeiről az általános iskola után. Azt viszont törvény rögzíti, hogy megyénként általában egy szakképző intézmény működjön, továbbá azt is, hogy a szakiskolákban kettővel csökken az évfolyamok száma, mivel megszűnt a kilencedik-tizedik évfolyam. A szakiskolában a közismereti oktatásra heti tizenkét óra jut, melyből öt testnevelés, egy osztályfőnöki óra. A fennmaradó hat órát kell elosztani a többi tantárgyra, tanárra. A Széll Kálmán Terv szerint helyre kell állítani a felborult beiskolázási arányokat. Amely azt jelenti, hogy radikálisan csökkenteni kell az érettségihez jutók számát, s a korosztály ötven százalékának a szakiskola jut. A Szél Kálmán Terv másik még meg nem valósult elképzelése, a felső tagozat megszüntetése azokban az általános iskolákban, amelyekben nincsenek párhuzamos osztályok.

A 2014. évi költségvetési törvényből megállapítható, hogy az államosított intézményrendszer jelenlegi méretekben és létszámmal történő működtetésének nincs meg a fedezete az állami intézményfenntartó központban. Az óvodák működtetéséhez az önkormányzatok nem kapták meg a tényleges bért és közterheit fedező támogatást, csak egy költségátalányt. Ha szeptemberben emelkednének a pedagógusbérek, akkor az eddigi szűkös keretek még szűkösebbé válnak. Két alternatíva van: további – tíz milliárdokban mérhető – forrásokat adnak a rendszer fenntartásához, vagy a meglévő keretekhez szabják a rendszer méretét, a foglalkoztatottak számát. Az első megoldáshoz két kérdés adódik: ha nincs törvényben rögzítve a pedagógus béremelés további menete, egy győztes választás után miért lenne fontos betartani az ígéreteket? Egy győztes választás után ki kéri számon a be nem tartott ígéreteket? Hiszen a magasabb fizetési osztályba történő jelentkezés, ehhez az előírt követelmények teljesítése, azok elbírálása, a következő fizetésemelés a kormány ígérete szerint mind-mind a választások utáni időszakban válik esedékessé.

A második alternatívához minden adott. Ami nincsen törvényben rögzítve, arról a kormány saját hatáskörben, egyetlen nap alatt, a nyilvánosság teljes kizárásával dönthet. Az utolsó tanítási naptól az első tanítási napig elégséges idő áll rendelkezésre ahhoz, hogy méretre szabják az intézményrendszert, hogy a pedagóguslétszámot a maximális osztály- és csoportlétszám alapján, a heti harminckét órás benntartózkodási időre építve, a feladatokat járási szinten elosztva határozzák meg, és újragondolják azt is kell-e egyáltalán iskolatitkár, szükség van-e egyáltalán igazgatóhelyettesre. A lehetséges intézmény összevonások végrehajtásával, a heti óraszámok megemelésével, az osztályok, csoportok maximális létszámon való működtetésével több száz intézmény ajtajára lakatot lehet tenni, s több tízezer közoktatásban dolgozónak lehet útilaput kötni a talpára.

Ami a megmaradó pedagógusok helyzetét illeti. Sok minden ismert és sok minden a választások után lesz megismerhető. Az már köztudott, hogy 2013. szeptember 1-jétől az állami és önkormányzati intézményekben alkalmazott pedagógusok a nem létező Nemzeti Pedagógus Kar tagjaivá váltak, amely a választások után kezdi meg tényleges működését, fogadja el alapszabályát és etikai kódexét. Az is törvényben rögzített, hogy a pedagógus hivatásához méltó magatartást köteles tanúsítani mindig, mindenhol. Ennek a rendelkezésnek tartalommal való kitöltésére az etikai kódex nagyon is alkalmas. A pedagógusnak mint a Kar tagjának kötelessége, hogy megtartsa az alapszabályban és az etikai kódexben rögzített szabályokat. Aki ezeket megszegi, etikai vétséget követ el, s azzal szemben etikai eljárást folytat le a Kar. A pedagógus óvatosan nyilvánítson véleményt, mivel a tevékenysége során tudomására jutott információkat csak a Kar jogos érdekeinek, működésének, a közszolgálat érdekeinek, működésének veszélyeztetése, valamint a személyhez fűződő jogok megsértése nélkül hozhatja nyilvánosságra. Aki ezt megszegi etikai vétséget követ el. Az, hogy az etikai eljárás során született elmarasztalásnak milyen kihatása lesz a továbbfoglalkoztatásra ma még nem világos. Mint ahogy azt sem lehet tudni, milyen lesz a választások után beindított, órákat látogató tanfelügyelő szerepe, jogosítványa, miképpen zajlanak majd le a hivatali keretek között lebonyolított minősítési eljárások.

A “magasságos” hivatalnoki karban úgy gondolják, a pedagógust igazán csak az érdekli, hogy mennyi van a borítékjában. Ezért vált fontossá, hogy három év huzavona után – eredetileg a kormányváltást követő azonnali béremelésről volt szó – alamizsnát szórjanak a kizsigerelt pedagógusoknak. Ezért hiszi azt a közoktatás szétverését államtitkári minőségben levezénylő egykori reformer, hogy biztosan számíthat a pedagógusokra a mai hatalom. A hatalom azt reméli, hogy a tanszabadság, a tanítás szabadságának korlátozása, a tankötelezettség idejének leszállítása, a szülői és tanulói jogok csökkentése nem veri ki a biztosítékot. A hatalom azt is reméli, hogy a pedagógusok nem gondolják végig milyen megoldások születhetnek az eddigi intézkedések nyomán. Abban is bízik a hatalom, hogy a pedagógusok egy része nem meri elhinni, hogy feleslegessé válhat, s, ha el is hiszi, abban bízik, hogy nem ő, hanem a másik kerül az utcára.

A pedagógusok helyzetének alakulásában sok a kérdőjel. A gyerekek sorsa viszont világos! A Népszabadságban nemrég közzétett adatok szerint a kormányváltás óta nőtt a szegénység: sok, egyre több gyerek fekszik le éhesen. Éhesen pedig nem lehet tanulni, így a szegény gyermekek “sokkoló módon sodródnak ki” az iskolából. A köznevelés rendszerében az évismétlők száma megnőtt, emelkedett azoknak a gyerekeknek a száma, akik tizenöt-tizenhét éves korukban nem tanulnak tovább és nem is dolgoznak, lényegesen megemelkedett a korai iskolaelhagyók száma is. A pedagógusok sok tapasztalattal rendelkeznek azon a téren, hogyan lehet átverni az ostoba hivatalnokokat. Ezért saját sorsukat elemezve “megértőbbek” a hatalommal szemben. A pedagógus azonban nem lehet közömbös amikor gyermekek sorsa fordul rosszabbra! Mellesleg: Magyarország aláírta a Gyermek jogairól szóló egyezményt. Az Egyezmény szerint a közhivataloknak, a közszolgáltatást nyújtó intézményeknek döntéseiknél a gyermek mindenek felett álló érdekét kell figyelembe venniük. Magyarország ezen a téren – jól érzékelhetően – igen rosszul teljesített az elmúlt négy évben. A választóknak kell dönteniük abban a kérdésben, szabad-e ezen az úton haladni tovább?

2014. április 1. kedd

1 hozzászólás »

  1. Kilenc évig tanítottam Belgrádban magyart mint idegen nyelvet és hungarológiát. Ha egy mondatban kellene leszűrni tapasztalatom lényegét, ezt mondanám: Az oktatásban a tanár kreativitása és improvizációs készsége, mely természetesen lehetővé teszi a tanuló kreativitását és spontaneitását, a félelem, stressz és unalom nélküli tanítás és tanulás, a nyomás és nyomasztás teljes elkerülése és a kölcsönös őszinteség: a hazudás meg a képmutatás maximális mellőzése a legfontosabb. Ja, és a nevetés. A nevetés-nevelés. – Minderre, Belgrádban, lehetőségem volt, és be is vált. Nem hiszem, hogy ezt ma, otthon, valamely hivatalos konferencián előadhatnám.

    Az ún. poroszos nevelés nem más, mint a gyerekek pszichés bántalmazása, frusztrálás általi lebutítása és sérült felnőtté nevelése. Tapasztalatom szerint minden egyes gyerekkel, fiatallal másként kell bánni, egyéniségéhez szabva — mégpedig nagy-nagy TAPINTATTAL! A fiatalok nagyon érzékenyek a SZABADSÁGMEGVONÁSRA, és bezárkózással, daccal, korai cinizmussal reagálnak rá. Megnyitni őket csak TISZTELETTEL lehet, mely idővel — ahogy a tanár MEGISMERI a tanulót — szeretetté válhat.

    Radics Viktória
    2014. május 10. szombat @ 10:45

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról. TrackBack URL

Hozzászólás most!

designed by János Szüdi Harcolj a spam ellen! Katt ide!