ORBÁN BRUMAIR 18-ája

A nagy kérdés

A brumaire 18–19-i államcsíny (1799. november 9–10.) Bonaparte Napóleon tábornok sikeres államcsínye, amellyel Franciaországban megdöntötte a direktóriumi kormányzási rendszert és a saját egyeduralmát biztosító konzulátusi rendszert állította helyébe. Ezt az eseményt a francia forradalom tulajdonképpeni lezárásának szokták tekinteni. Vajon eljön-e Magyarországon is az a nap, amikor a köztársaságot nyíltan, az Alaptörvényben rögzítve felváltja az új orbáni egyeduralom?

Jogállam – államjog

Az 1989-es kerekasztal tagjai és az Akkori alkotmány megalkotói bűnös naivitásról és a történelmi tapasztalatok nem kellő ismeretéről tettek tanúságot, akkor, amikor a harmadik Magyar Köztársaság sorsát a véletlenre bízták. A véletlenre, hiszen az Alkotmány megváltoztatásához semmi másra nem volt szükség csak az országgyűlési képviselők kétharmadának – 386 képviselőből legalább 258-nak – az igen szavazatára. Bűnös naivitás volt azt feltételezni, hogy egy olyan választási törvény mellett, amely alapján a megjelent választók alig több, mint ötvenkettő százalékos támogatásával kétharmados parlamenti többséget lehetett szerezni, nem fog összejönni az alkotmányozáshoz szükséges erő. Bűnös naivitás volt azt feltételezni, hogy ha összejön az alkotmányozáshoz szükséges erő, akkor az nem fog visszaélni hatalmával. Nyilván még nagyobb a felelőssége az első kétharmadnak, hiszen győzelmi arányuk a gyakorlatban igazolta, hogy az eredeti elképzelés hamis, nem nyújt garanciát a jogállam fenntartásához, mivel össze lehet gyűjteni a szükséges számú képviselőt ahhoz, hogy a győztes egyedül kormányozzon, s azt tegyen, amit akar. Ennek ellenére mégsem adta meg a szükséges alkotmányos védelmet a köztársaságnak. Egészen pontosan 2005-ben bekerült, s 2010. július negyedikéig benne is volt az Alkotmányban, hogy az “új Alkotmány előkészítésének részletes szabályairól szóló országgyűlési határozat elfogadásához az országgyűlési képviselők négyötödének szavazata szükséges”. Egy teljesen új Alkotmány elfogadásának rendjére azonban nem tért ki az Alkotmány. Nem írta elő például, hogy kötelező az említett határozat elkészítése, elfogadása és figyelembe vétele. Így az ország mai helyzetének kialakulása csupán azért váratott ezidáig, mivel 2010-ben érte el a szükséges számú képviselőt az a pártszövetség, amelyik viszont kitűnőre vizsgázott a német nacionalista forradalom eszköztárának leporolásából, megújításából, újrahasznosításából.

A történelmi tapasztalatok teljes figyelmen kívül hagyásának minősült az alkotmányos berendezkedés védelmének elmulasztása egy olyan országban, amelyben nincs hagyománya a hatalommegosztásra épülő, parlamentáris kormányzásnak, amelyben az emberi jogok tiszteletének nincs gyökere, amelyben elmulasztották a történelmi múlt objektív feldolgozását, amelyben több százezer család, több millió ember hordozza a múltban szerzett sérelmeit, amelyben a szegénység felszámolása, a szociális gondok megoldása, a foglalkoztatás biztonságának a megteremtése rövid távon végrehajthatatlan célkitűzés, amelyben az idegenek, a másság gyűlölete és üldözése államilag támogatott, szervezett program volt, amelyben a hatalom évtizedeken át szándékosan szembeállította egymással az ország lakosságának legkülönbözőbb csoportjait, amelyben a mindenható állam, a Vezér mindig döntő szerepet játszott az egyén életében, amelyben, száz év alatt többször szétverték és újraszervezték az államot, az ipart, a mezőgazdaságot, ennek megfelelően többször lecserélték a hivatalnoki, a közalkalmazotti kart, amelyben a családok többségének nincs megtakarítása, mivel száz év alatt kétszer volt hiperinfláció, háromszor pénzcsere, amelyben az állam többször elkobozta a megtakarításokat, külföldre kényszerítette a legjobbakat. A különböző érdekek és ellenérdekek egymásnak feszülése táptalaja a gyűlölködésnek, az irigykedésnek, a demagógia iránti fogékonyságnak. Ezekre a tulajdonságra a történelem során számos alkalommal épült felelőtlen és sikeres politizálás. Hazánkban is. Ezért kellő alkotmányos védelem hiányában számítani lehetett arra, hogy országunkban megbukik a jogállam.

A köztársasági elnök mozgástere

Mindenekelőtt tisztázni kell az alaptörvény elhelyezkedését a jogrendszerben, arra való tekintettel, hogy megjelenési formája és jelölése elüt attól, ami jellemzi az Országgyűlés által megalkotott jogszabályokat, a törvényeket. A törvényeket §-okba “szedik”, és római számokkal jelölik, I-től kezdve, adott évben folyamatosan, feltüntetve a kihirdetésének évét, minden évben elölről kezdve a számozást. Így a törvények nem téveszthetők össze, szépen számuk szerint követik egymást a jogtárban. Ezzel szemben az alaptörvény és módosításai “cikkekre” bontva szövegeződtek meg és nincsenek besorolva a törvények közé, mivel nincs számuk. Persze az a kérdés, hogy törvény-e az alaptörvény, nem valós kérdés. Nemcsak azért mert a nevében is benne van, hanem azért sem, mert az Országgyűlés általános, kötelező magatartási szabályt csak jogszabályban állapíthat meg, s ebben az esetben az nem lehet más, csak törvény. Miután az alaptörvény kétséget kizáróan törvény, még ha “alap” is, alkalmazni kell rá mindazokat a szabályokat, amelyek vonatkoznak a “közönséges” törvényekre, feltéve, hogy nincsenek az alaptörvényre vonatkozó külön szabályok között olyan eltérő rendelkezések, amelyek kizárnák a törvényekre vonatkozó általános előírások alkalmazását. Miután napjaink nagy kérdése az, hogy a köztársasági elnöknek van-e mozgástere az Országgyűlés által elfogadott alaptörvény aláírásakor, egészen pontosan, köteles-e aláírni az Országgyűlés által elfogadott alaptörvényt vagy megküldheti-e azt “előzetes normakontrollra” az Alkotmánybíróságnak, érdemes összevetni az alaptörvény köztársasági elnöki aláírásra vonatkozó szabályokat tartalmazó “S) cikkében” foglaltakat, a “közönséges” törvények köztársasági elnök általi aláírására vonatkozó rendelkezéseket tartalmazó “6. cikkével”. A kialakult helyzet megértéséhez az alaptörvény szövegének két „állapotát” kell megvizsgálni, nevezetesen a negyedik módosítás előtti és a negyedik módosítás utáni szöveget.

A negyedik módosítás előtt az alaptörvény a következők szerint rendelkezett:
“S) cikk (3) Az Alaptörvényt vagy az Alaptörvény módosítását az Országgyűlés elnöke aláírja, és megküldi a köztársasági elnöknek. A köztársasági elnök az Alaptörvényt vagy az Alaptörvény módosítását a kézhezvételétől számított öt napon belül aláírja, és elrendeli a hivatalos lapban való kihirdetését.”
“6. cikk (3) Az elfogadott törvényt az Országgyűlés elnöke öt napon belül aláírja, és megküldi a köztársasági elnöknek. A köztársasági elnök a megküldött törvényt öt napon belül aláírja, és elrendeli annak kihirdetését.
(4) Ha a köztársasági elnök a törvényt vagy annak valamely rendelkezését az Alaptörvénnyel ellentétesnek tartja – és a (2) bekezdés szerinti vizsgálatra nem került sor -, a törvényt az Alaptörvénnyel való összhangjának vizsgálatára az Alkotmánybíróságnak megküldi.”
Jól érzékelhetően, a két (3) bekezdés szövege nem tartalmaz érdemi különbséget. Mind a kettő kijelentő módban íródott, így végrehajtása kötelező. A köztársasági elnöknek abban a kérdésben volt mozgástere az alaptörvény negyedik módosítása előtt, hogy alkalmazza-e a “6. cikk” (4) bekezdését, miután az “S cikk” e kérdéskörben nem tartalmazott semmilyen tiltó rendelkezést. Az alaptörvény és annak minden módosítása ugyanis a köztársasági elnök aláírása előtt „nem több”, mint az Országgyűlés által elfogadott törvényszöveg, amely – mint minden más törvény – csak a köztársasági elnök aláírásával és a Magyar Közlönyben történő kihirdetéssel válik érvényessé, a hatályba lépés időpontjától kezdődően pedig alaptörvénnyé, illetve annak részévé. Ezért egészen addig, ameddig a kihirdetés nem történt meg, az Alkotmánybíróság a köztársasági elnök kezdeményezése alapján vizsgálhatta volna, az Országgyűlés által elfogadott törvényszövegnek az alaptörvénnyel való összhangját.

Az alaptörvény negyedik módosítása azonban – miután feltehetően a törvényszöveg készítői is az előzőekben leírt következtetésekre jutottak, tehát tudták, hogy van mozgástere a köztársasági elnöknek – alapvetően változtatott a helyzeten:
„S) cikk (3) Az elfogadott Alaptörvényt vagy az Alaptörvény elfogadott módosítását az Országgyűlés elnöke öt napon belül aláírja, és megküldi a köztársasági elnöknek. A köztársasági elnök a megküldött Alaptörvényt vagy az Alaptörvény megküldött módosítását a kézhezvételétől számított öt napon belül aláírja, és elrendeli a hivatalos lapban való kihirdetését. Ha a köztársasági elnök úgy ítéli meg, hogy az Alaptörvénynek vagy az Alaptörvény módosításának a megalkotására vonatkozó, az Alaptörvényben foglalt eljárási követelményeket nem tartották meg, ennek vizsgálatát kéri az Alkotmánybíróságtól. Ha az Alkotmánybíróság a vizsgálata során nem állapítja meg e követelmények megsértését, a köztársasági elnök az Alaptörvényt vagy az Alaptörvény módosítását haladéktalanul aláírja, és elrendeli annak a hivatalos lapban való kihirdetését.”
Az „elfogadott” kifejezés beépítése az Alaptörvénybe valóban kizárja, hogy a köztársasági elnök mérlegeljen.

Az ország tragédiája

Shakespeare óta tudjuk: színház az egész világ. Az meg egyre világosabb, hogy hazánk forgószínpadán, a FIDESZ rendezésében a jogállam paródiája, Magyarország tragédiája művet játsszák. A kellékek – a köztársasági elnök, az Országgyűlés, a Kormány, az Alkotmánybíróság, a Kúria a bíróságokkal, a Számvevővőszék, a legfőbb ügyész, az önkormányzatok -, azt a látszatot keltik, hogy minden a helyén van ebben az országban. Valójában 2011. április 25-óta jogállami kellékek között élünk, amelyek, mint egy jól felépített Patyomkin-falu, azt hívatottak eltakarni a külvilág elől, hogy csak egyetlen akarat számít.

A színjáték forgatókönyve az az Alaptörvény, amelynek eredeti szövege sem volt több az Alkotmány torzított reinkarnációjánál, s amelynek összelapátolói kínosan ügyeltek arra, hogy szövege sokat mondjon, de semmit ne adjon, semmit ne garantáljon, semmit ne tegyen számonkérhetővé. A közérthetőség kedvéért egy példa: számos, az államot elmarasztaló alkotmánybírósági határozat született az Alkotmánynak arra a rendelkezésére alapozva miszerint “a Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz”. Az Alaptörvény ezért olyan megoldást talált – “Magyarország törekszik arra, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson.” -, amelyre még akkor sem lehetne érdemben hivatkozni, ha nem záródott volna be az Alkotmánybíróság levelesládája a jogorvoslatot keresők túlnyomó többsége előtt:

A jogállamiság, a hatalommegosztás Alaptörvényben lefektetett rendje túltesz azon a bravúron, amelyet a bíró lánya művelt a mesében, amikor Mátyás király azt üzente, hogy menjen is el hozzá, de ne is, köszönjön is meg ne is, s vigyen is ajándékot meg nem is. A leány elkérte apjától a szamarat, felült a hátára, s úgy ment a király elé. Otthon egy galambot megfogott, két szita közé tette, és elvitte magával. Mikor a király elé ért, egy szót sem szólt, meghajtotta magát, aztán a galambot a szita közül elrepítette. Így aztán ment is, nem is; köszönt is, nem is; vitt is ajándékot, nem is. Az Alaptörvény jogállamiság terén ugyanerre az elvre épít – úgy ad, hogy semmit sem ad: “Magyarország független, demokratikus jogállam. A magyar állam működése a hatalom megosztásának elvén alapszik. Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni.” Ezekkel a rendelkezésekkel semmi gond. Az Országgyűlés működésének, döntéshozatalának szabályai, az alkotmányozás folyamata, az országgyűlési megbízatások kiadásának rendje, az úgynevezett sarkalatos törvények megalkotásának szabályai összességükben garantálják, hogy csak és kizárólag egyetlen személy, a Vezér akarata érvényesüljön.

A kormányzó többség gúnyt űz a magyar parlamentarizmus 1989-1990-ben kidolgozott, elfogadott és 2010-ig gyakorolt lényegéből: a parlamenti többség az állami berendezkedést alapvetően érintő kérdésekben, kinevezésekben egyeztetés, konszenzuskeresés, kompromisszumkötés nélkül akkor sem dönt, ha arra módja van. Ez felel meg annak a jogállami klauzulának, amelyet a rendszerváltó politikai erők kötöttek. Ezt az egyezséget – az ország sorsát érintő kérdésekben az egyeztetés kötelezettségét, a közös döntés felelősségét – az úgynevezett kétharmados szabályokban fejezte ki az Alkotmány: az alapvető, az alkotmányt érintő döntésekhez, a hatalommegosztást, az alkotmányos berendezkedést garantáló megbízásokhoz az összes képviselő kétharmadának, a több kormányon átívelő, hosszabb távra szóló, az Alkotmányból közvetlen levezethető döntésekhez a jelenlévő képviselők kétharmadának a támogató szavazatára van szükség. Az Alaptörvény szinte szó szerint átvette ezeket a szabályokat az Alkotmányból, s ezzel indult a politikai színjáték, a rendszerváltás államberendezkedésének felszámolása, a pártállam visszaállítása, az államcsíny. A minősített többség lényege ugyanis nem a számokban, hanem az egyeztetés kötelezettségében fogalmazható meg. Ezért a kétharmados szabály – minden változtatás nélküli – átvétele lényegében a hatalommegosztás felszámolásának alkotmányossá tétele. Szerződés a múlttal, a jelennel és a jövővel, hogy a kormányzó többségnek soha nem kell egyeztetnie senkivel, semmiben. Megteheti, miután megvan a kétharmada minden döntéshez. Alkotmányoz, kinevez, átalakít egyedül. Megosztotta a hatalmat önmagával. A jogállami kellékek állnak. Csak aki nem akarja, az nem veszi észre, hogy minden tégla egyszínű. Csak aki nem akarja, az nem veszi észre, hogy bárki is közli a döntést, csak a száj más, a döntéshozó ugyanaz.

A köztársaság bukása

Kár szépíteni. A mai hatalom, korántsem fejezte be a totális állam, az egypártrendszer kiépítését. Mindent megtesz a közszféra teljes megszállása, a szakemberek pártkatonákkal való felváltása, az ellenzéki sajtó teljes elhallgattatása, a valóságos érdekképviselet felszámolása, az ellenzék ellehetetlenítése, a gazdasági erőforrásoknak a pártcélokhoz rendelése érdekében. Folyik a választók megfélemlítése, megvesztegetése. Egyre gyakrabban látni az utcákon az árpádsávos zászlók alatt vonuló, a kormány mellett tüntető tömeget. Megkezdődött a párthadsereg, a félkatonai szervezetek toborzása.

A kétharmad mindent legyőz. Ezért teljesen felesleges az alaptörvény bármilyen szempontból való elemzése, hiszen ha kell, azonnal kész a megoldás, amellyel a hatalom kezelni tudja mindazt, ami kimaradt, bennmaradt, nem úgy került be, éppen aktuális. Az alaptörvény negyedik módosításának aláírásával a köztársasági elnök lemondott – a történeti alkotmány részét képező, II. András által 1222-ben kiadott Aranybullában rögzített – a magyar nemzet ősi jussáról, az ellenállás jogáról. Ezzel az aláírással lényegében felszámolta nemcsak a köztársasági elnöki funkciót, hanem az Alkotmánybíróságot is. Az, hogy mi kerül be az alaptörvénybe, milyen tartalommal és mikor, ettől az aláírásról kezdve egyetlen személy döntésén múlik.

A bevezetőben feltett kérdésre ezért a válasz: kevés az esély arra, hogy tisztességes választások lesznek 2014-ben. Az alaptörvény ma hatályos rendelkezései szerint az Országgyűlés a törvényes rend megdöntésére vagy a hatalom kizárólagos megszerzésére irányuló fegyveres cselekmények, továbbá az élet- és vagyonbiztonságot tömeges méretekben veszélyeztető, fegyveresen vagy felfegyverkezve elkövetett súlyos, erőszakos cselekmények esetén szükségállapotot hirdet ki. Szükségállapot idején pedig az Országgyűlés nem mondhatja ki feloszlását, nem oszlatható fel, az országgyűlési képviselők általános választását nem lehet kitűzni, és nem lehet megtartani. Természetesen ez a tényállás bármikor bővülhet, kiegészülhet további olyan eseményekkel, helyzetekkel, amikor a szükségállapot bevezethető (pl.: a gazdasági helyzet romlásakor, az utcai tűntetések állandósulásakor, jelentősebb sztrájkok esetén).

A bevezetőben feltett kérdésre ezért a válasz: kevés az esély arra, hogy ezt a rezsimet tisztességes választásokon le lehet váltani jövőre. Az Országgyűlés akár egyetlen nap alatt átalakíthatja az ország közjogi berendezkedését, akár a választások után is. Az Országgyűlés megbízatása ugyanis az alakuló ülésével kezdődik, és a következő Országgyűlés alakuló üléséig tart. Az alakuló ülést – a választást követő harminc napon belüli időpontra – a köztársasági elnök hívja össze. Így van idő akár a királyság, akár a kormányzóság, akár az elnöki rendszer bevezetésére egy elveszített választás után is.

Az alkotmányozó erő dobókockája sajátos. Bárhogy dob, mindig a kétharmad van felül. A kétharmad pedig mindent visz. Emlékeznek? Rodolfo mindig szólt: “Figyeljék a kezemet, csalok”! A gyerekek tátott szájjal, árgus szemmel figyeltek. Mégsem sikerült soha leleplezni a bűvészt. A Fidesz nem szól, nem figyelmeztet. Kár szépíteni. A jogállam már akkor megszűnt amikor – az Alkotmány rendelkezéseinek, az Alkotmánybíróság határozatainak figyelmen kívül hagyásával, a négyötödös szabály eltörlésével – elfogadták és hatályba léptették az egypárti alaptörvényt, amikor a köztársasági elnök, az országgyűlés elnöke és a miniszterelnök közjogi méltóságokat egymás közt szétosztotta egy baráti társaság.

2013. április 14. vasárnap

2 hozzászólás »

  1. Szüdi Tanár úr, mint mindig, nagyon részletesen és közérthetőem mondja el azt is, amit szak avatatlan szem esetleg észre sem vesz. Mindenképpen gondolkodásra késztet! Milyen kár, hogy egyre gyakrabban tár meglehetősen borús képet elénk! Mindenesetre fontos tanulság: figyelni kell a részletekre is, és tanulni kell a történelemből! Köszönöm!

    tanmanus
    2013. április 15. hétfő @ 10:18

  2. Remélem nem lesz igazam.

    drszudi
    2013. április 18. csütörtök @ 04:20

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról. TrackBack URL

Hozzászólás most!

designed by János Szüdi Harcolj a spam ellen! Katt ide!