Az ég legyen tivéletek Kossuth téri fák

Ma már csak a versek szerelmesei tudják, hogy egykor az Üllői utat tavasszal virágba borult fák szegélyezték. Régen elment az a generáció, amely emlékezhetne a szagos, virágos fergetegre, az ezer fehér virágra, amely kedvet, tusát adott, s amely maga volt az ifjúság.

Az ég legyen tivéletek, Kossuth téri fák. Az idén már ugyanúgy nem borulhattok virágba, mint ahogy hajdani társaitok. A hársfasorról nem született vers, nem adott ihletet egy költőnek sem. Még nem késő! Talán akad olyan poéta, aki utólag megemlékezik arról, hogy a város közepén, a betondzsungelben volt egy hársfasor, amelynek sűrű lombjai több tízezer madárnak adtak lehetőséget arra, hogy felneveljék fiókáikat, amelynek sárga virágkoszorúi minden évben heteken át mézillatú felhőbe burkolták a teret és a környező utcákat. Talán lesz olyan festő, aki utólag állít emléket annak a fasornak, amely több mint fél évszázadon át gyönyörködtette az arra járókat, és biztosított menedéket a nyár napsugarai elől védelmet keresőknek.

Igen! Mára csak emlékezni lehet. A hársfasor áldozatává vált egy olyan hatalomnak, amely eldöntötte, hogy Magyarországot visszavezeti a múltba. Amelyik kinyilvánította, hogy az ország legújabb kori története valahol ott kezdődik, ahol színre lépett az az ember, aki önnön csalhatatlanságától, vélelmezett történelmi szerepétől elbűvölve, a múlt ködfátyolán keresztül nézi a világot, elveszítve minden valóságos kapcsolatot a jelennel és a jövővel.

A hársfasornak pusztulnia kellett. Nem védte meg a zöld kurázsi. Nem volt fontos, ellentétben azzal a pár fával, amelyek néhány éve útjában álltak a Jókai téri mélygarázs megépítésének, de a tiltakozások hatására megmenekültek. Ez a hársfasor a Horthy-korszak restaurálásának állt az útjában. Pusztulnia kellett, mivel gyökerei nem abban a korszakban eredtek, amelynek névadója az országot pusztulásba, több százezer embert pedig a halálba kergetett.

Ez a hársfasor is áldozat. Nem az első, és feltehetően nem is az utolsó halálra ítélt zöldfelület. Nemcsak áldozat ez a fasor, hanem jelkép is. Jelképe egy korszaknak, amely nem építeni, hanem rombolni akar. Jelképe egy korszaknak, amely a tagadásra építve jött létre, s amely a hazugságra építi a jelenét és a jövőjét. Ennek jegyében meg fogják magyarázni, hogy a fasor kivágása szükségszerű volt, mivel akadályozta a madarak szabad repülését, mivel virágillatuk fojtogatta az ott lakókat, s mivel kivágásukkal alig csökkent Budapest zöld területe, viszont sokkal szélesebbre tágult a horizont. Ennek a fasornak a halála jelkép azért is, mivel világossá teszi, milyen sors vár egy olyan országra, amelyben egyetlen ember szava számít. Jelkép, hogy egy olyan országban, ahol egyetlen ember dönt mindenben, ott senki, semmi nem számít. Bárki, bármi, bármikor áldozatul eshet, ha útjában áll annak, akinek a szava szent. Egy olyan országban, amelyben a zászlófércelők, a szobordöntögetők és a fanyüvők érezhetik úgy csupán, hogy van jövőjük.

Nem kétséges, hogy a fasor halálos ítéletének kiötlője, aki a fától nem látja az erdőt, nem fogadta meg e kurzus kedvenc zeneszerzője által is dalba foglalt jó tanácsot: „ne vágj ki minden fát”. Olyan ember ő, aki nem tud lazítani egy fél órát.

Abban meg csak reménykedni lehet, hogy mire belátja, maga alatt vágja a fát, addigra késő lesz.

2013. április 29. hétfő

Nincs hozzászólás »

Vélemény?

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról. TrackBack URL

Hozzászólás most!

designed by János Szüdi Harcolj a spam ellen! Katt ide!