Ha kigyullad a STOP-lámpa

Vajon mikor tör ki a nagy botrány? Hasonló ahhoz, mint amikor a Buddha belsejében fellobogott az örömtűz, és az Isten szeme azt hunyorogta a hívők felé, hogy „Stop!.. Stop!.. Stop!”

Azt történt ugyanis, hogy Piszkos Fred, a kapitány kilopta a háromezer éves Buddha rubin szemét, és egy sorompó piros üvegjelzőjével helyettesítette azt. Valami hasonló történt a magyar köznevelés terén is, azzal a csekély különbséggel, hogy a kormány a tanítás szabadságát lopta el, és még csak azzal sem fáradozott, hogy a helyébe rakjon valamit. A nagy bűvészmutatvány azzal kezdődött, hogy az alaptörvény a tanítás szabadságának deklarálása helyett, a történeti alkotmány szellemében az Országgyűlésre bízta annak meghatározását, hogy ebből az alapvető emberi jogból mennyit enged érvényesülni. Mára világossá vált, semennyit: a tanítás szabadsága a magyar köznevelés területén nem érvényesülhet.

Persze az uralkodó pártok nagyon agyafúrtnak hiszik magukat, és másokat meg nagyon együgyűnek, mivel a köznevelésről szóló törvény látszólag széles körben biztosítja az intézménylétesítés lehetőségét és kinyilvánítja az iskolák szakmai önállóságát is. A valóság az, hogy mindenkit megillet az iskolaalapítás joga, kivéve az egyes településeken élők közösségét. Helyi önkormányzat ugyanis nem létesíthet és nem tarthat fenn iskolát, így nem csak a tanítás joga, hanem az önkormányzatiság is kegyelemdöfést kapott. Nem kell azonban irigyelni az alapítványokat, az egyházakat, a magánszemélyeket és más iskolafenntartói joggal rendelkezőket. Ők megkapták ugyan a jogot arra, hogy iskolát létesítsenek, de a fenntartás lehetősége attól függ, hogy megszerezték-e az állam kegyét. Az állam szabadon, törvényi előírás nélkül megtervezi, hol, milyen iskolára van szükség az országban, és hány fő részére kell helyet biztosítani bennük. Az állam – szabad és korlátlan mérlegelési jog keretében – nem engedélyezi a működését annak az iskolának, amelyik nincs összhangban az állami tervben foglaltakkal

A köznevelésről szóló törvény szerint az iskolák szakmai tekintetben önállóak, szervezetükkel és működésükkel kapcsolatosan döntenek minden olyan ügyben, amelyet jogszabály nem utal másnak a hatáskörébe. Csak éppen nincs miről dönteniük. A miniszter kapott rendeletalkotásra felhatalmazást olyan kérdésekben, amelyeket eddig az iskolai szabályzatokban a nevelőtestület határozott meg. Tantervi kérdésekben azt történhet, amit az állam akar. Az iskola, függetlenül attól, hogy milyen fenntartásban működik, csak a miniszter által kiadott tantervet és a tantervhez államilag hozzárendelt tankönyvet használhatja. Eltérésre persze van lehetőség, ha a miniszter szabad és korlátlan mérlegelési jogkörében megadja hozzá az engedélyt. A pedagógus, függetlenül attól, hogy ki a fenntartója az iskolának, csak azt taníthatja, amit előírtak részére. Tevékenységét az állami szakfelügyelet rendszeresen ellenőrzi. Nem lesz lehetősége arra, hogy a tanulóhoz igazított, egyéni tanulási útvonalat alakítson ki.
Ha az iskolát az állam tartja fenn, nem lesz saját költségvetése, és az intézmény vezetője nem rendelkezik a bérgazdálkodás jogával sem. Ebből az következik, hogy az iskola nem vehet saját döntése alapján szakkönyvet, nem küldheti el pedagógusait az általa kiválasztott továbbképzésre. Igaz megszűnik a választás lehetősége ezen a téren is, mivel az állami feladatellátásban az iskola csak az állam által kijelölt és az állam által szakmailag irányított szolgáltatót vehet igénybe. Az állami iskolák igazgatóit a miniszter nevezi ki, s menti fel, a nem állami iskolák igazgatóinak kinevezéséhez a fenntartónak “csak” a miniszter egyetértését kell beszereznie.

Az állami iskolák fenntartói jogát az oktatásért felelős miniszter irányítása alatt működő állami intézményfenntartó fogja gyakorolni. A pedagógusok pedig, a Nemzeti Pedagógus Kar részeként, az állam alkalmazottaivá vállnak. Kérdéses, lesz-e munkáltatói joga az állami iskola igazgatójának. Lehet, hogy az is átkerül az állami intézményfenntartóhoz, biztosítva így a pedagógusok korlátlan átirányításának lehetőségét egyik munkahelyről a másik munkahelyre, felszámolva ezzel annak lehetőségét, hogy szakmai műhelyként működjön a nevelőtestület. Nem zárható ki annak lehetősége sem, hogy az iskolákat járásonként, megyénként összevonják és az állami intézményfenntartó központhoz rendelik őket, korlátozva jogi személyiségüket.

A pedagógus a munkahelyén kívül is hivatásához méltó magatartást köteles tanúsítani, s ez számon is kérik tőle azon az állami minősítő vizsgán, amelynek sikeres teljesítése az előfeltétele a pályán maradásnak. Az egyházi iskolák különleges helyzetét biztosítja az a rendelkezés, miszerint az állam úgy finanszírozza őket, mint az állami fenntartású iskolákat. Ennek a rendelkezésnek két olvasata van: az egyik, hogy az állam minden kötelező és nem kötelező szolgáltatást, létszámot kifizet, a másik, hogy jóváhagyja az egyházi iskola költségvetését és létszámkeretét, a gyakorlatban államosítva ezeket az iskolákat is.

A nagy botrányra még várni kell. Mert míg a hívőknek feltűnt a rubin hiánya, a pedagógusok közül ezidáig kevesen vették észre, hogy a nemzet szolgálóiból a Kormány rabszolgáivá váltak. A szülők jelentős része sem érzékeli még annak veszélyét, hogy gyermekét kitaszíthatja az iskolarendszer. Örömtűz helyett feltehetően a harag lángja biztosít majd kellő fényt annak felismeréséhez, hogy a tanítás szabadsága és a tanuláshoz való jog nem kiváltság, hanem olyan lehetőség, amelytől senkit nem lehet megfosztani.

2012. július 11. szerda

Nincs hozzászólás »

Vélemény?

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról. TrackBack URL

Hozzászólás most!

designed by János Szüdi Harcolj a spam ellen! Katt ide!