Balsors és jövőnk

Vajon mikor kezdeményezi valaki József Attila 1948-ban kapott posztumusz Kossuth-díjának visszavonását a Dunánál című verse miatt? Erre, a verse alapján két ok is felhozható érvül: Nem kevesebbet állít ugyanis a költő, mint azt, hogy a magyar keverék nép, amelynek szívében a kun és a székely mellett török, tatár, tót, román vér kavarog. Továbbá azt is, hogy a magyar nem rendezte dolgait, ezért van mit tennie. Lehet, azért nem indult még eljárás a költővel szemben, mert azok, akik erre illetékesnek érzik magukat, úgy gondolják, hogy a vers születésétől, 1936-tól eltelt több mint hetven év okafogyottá tette a költőnek ezt a gondolatát.

Tévednek. Ez a vers akkor sem lenne okafogyott, ha a megjelenése óta eltelt időben nem jártak volna katonáink a Donnál, csendőreink Újvidéken, nem hurcolták volna el a magyar zsidóság és cigányság jelentős részét megsemmisítő táborokba, nem koncolták volna fel a katonaszökevényeket, nem lett volna sikertelen a háborúból való kiugrási kísérlet, nem lett volna nyilas hatalomátvétel, nem lőtték volna a Dunába a zsidókat, nem lett volna kommunista diktatúra, nem bukott volna el 1956, és a Magyar Köztársaság, valamint nem készültek volna listák a kulákokról, az osztályidegenekről, a más pártokra szavazókról és nem jelentik ki, hogy pofátlan az, akit harminc-negyven év után lapátra tettek, mert felvette azt, ami törvény szerint jár. A régi és az új kérdésekre ma sincs hiteles válasz. Így bizony „duplán érvényesek” a költő szavai, mivel nemcsak a régmúltat, hanem e közelmúltat is be kellene vallani, azért, hogy rendezni lehessen végre közös dolgainkat. Kertész Ákos lényegében erről írt nyílt levelében, s mivel az igazság a legfájdalmasabb, meghurcolták érte. Igaz, a magyarságra vonatkozó „genetikai” utalás valóban nem stimmelhet, hiszen a versben található felsorolás korántsem teljes, miután hazánkban évszázadok óta együtt élnek és házasodnak egymással a magyarok, a zsidók, a cigányok és a többi tizenkettő nemzetiséghez tartozók. Így aztán a ki a magyar kérdésre nehéz lenne más választ adni: az, aki annak vallja magát.

Éppen a géneknek ez a keveredése ad különleges találékonyságot az itt élőknek ahhoz, hogy alkalmazkodjanak a Himnuszunkban megénekelt balsorshoz. Ez a balsors kialakította az ellenállás reflexét az itt élőkben, amely egy sajátos kuruc virtusban kristályosodott ki. Ennek lényege a hatalom folyamatos átverése. Ez a speciálisan magyaros túlélési technika: úgy tenni, mint ha szeretnénk az éppen hatalmon lévőket, nagyon vigyázva azonban arra, hogy ne tegyünk semmi olyat, amit egy új hatalom számon kérhetne, illetve aminél ne lehetne később felfelé mutogatni.

Milyen hát a magyar? Találékony, furfangos, szemfüles minden esetben, amikor meg kell keresni a kiskaput. Diszkrét, mindenkor, amikor névtelen levelet kell írnia szomszédjáról, vetélytársáról, haragosáról, arról, akinek a vagyonát, feleségét megkívánta. Persze akkor is, amikor ugyanezt teszi neve elhallgatásával a telefonon. Muzikális, amikor a vezér nevét kiáltozva, állva, ütemesen tapsolni kell. Megbocsátó és feledékeny, amikor a vezér aprópénzt szór a nép közé és hajlandó cinkosan behunyni az egyik szemét az olyan stiklik felett, amelyek nem veszélyeztetik a hatalmát. Hiszékeny, amikor hinni akarja, hogy neki, személy szerint jó lesz a sorsa, nem őt rúgják ki, nem őt viszik el.

Persze egy olyan országban, ahol rendszeresen, vissza-visszatérően az ország lakosságának egyik feléről azt állítja a hatalom, hogy nincs helye ezen a földön. Ahol rendszeresen, vissza-visszatérően elveszi a hatalom, ami nem az övé. Nem lehet csodálkozni azon, hogy mindig, mindenki védekezésre készül fel, s hogy a nagy létszámú családokban minden párt tagkönyvének van gazdája. Jó lenne mégis a Himnusz sorait nem jóslatként, hanem leltárként felfogni. Jó lenne elhinni nem elrendeltetés, hogy ennek az országnak nem lehet egy nyugodt pillanata. Mint, ahogy nem elrendeltetés, hogy az itt élőknek mindig rettegve kell lefeküdniük és ébredniük. Mint ahogy nem elrendeltetés az sem, hogy a francia ágyat kettéfűrészeljék, mert az egyik oldalára senki nem akar lefeküdni.

Ha sikerülne egyszer közösen végigbeszélni a múltat és végiggondolni a jövendőt, talán lenne olyan Nobel díjasunk, akinek nem kellene hazalátogatnia ahhoz, hogy fogadja a köztársasági elnök üdvözletét.

Címkék:

2011. október 11. kedd

Nincs hozzászólás »

Vélemény?

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról. TrackBack URL

Hozzászólás most!

designed by János Szüdi Harcolj a spam ellen! Katt ide!