Én egész népemet fogom…

Szinte hallani lehet a pedagógusok szívéről legördülő kövek koppanását arra a hírre, hogy a tankötelezettség ideje csökkenni fog. Nem önmagukért, a többség érdekében száll a sóhaj a magasba, mondják. Ha a kisebbség nem zavarja meg a többség életét, végre nyugodtan szervezhető az osztály munkája, nem kell bajlódni az oda nem való, motiválatlan, magatartászavaros tizenévessel és a szüleivel.

Mert mit is tehetne az iskola azzal, aki tizenöt éves korára sem jutott túl a hatodikon, aki nem tud írni, olvasni, számolni, akinek már a szülei sem jutottak túl a hatodikon, ahol csak a gyereknek kell felkelnie reggel (senki másnak nincs dolga a családban), hogy eljusson álmosan, éhesen és mosdatlanul az iskolába (csak azért, hogy megkapja a család az iskoláztatási támogatást)?  Erre lehet építeni a kereszténydemokrata oktatáspolitikát: a szeretet jegyében megengedni a gyereknek, hogy tizenöt évesen azt az utat válassza, amelynek a vége nagy valószínűséggel a börtön kapujában ér véget. Persze, vannak még más zavaró elemek: diszesek, autisták, értelmi fogyatékosok, gyengén és alig látók, rosszul hallók és más problémások, akik lehúzzák a többséget, akik miatt nem lehet elérni, hogy az első félév végére mindenki folyamatosan tudjon olvasni. Erre is van ajánlott megoldás: nekik nem jut majd hely a többség osztálytermében, vagy, ha véletlen mégis bekeveredik a többség közé, akkor majd él az iskola a buktatás, a magántanulóvá nyilvánítás, a fegyelmi elbocsátás eszközeivel. Nem biztos, hogy felhőtlen lesz a pedagógusöröm. Az állami gondoskodás ugyanis nemcsak arra terjed majd ki, hogy ki, hol és meddig tanulhat, hanem arra is, hogy ki, hol, mit, hogyan, miből és meddig taníthat. Sőt megmondja majd azt is ki tarthat fenn iskolát, hol, melyik településen működhet iskola.

Ki mer, ki akar ma szólni? Aki nagyon bátor, aki nem félti a saját, a családja állását, akinek nincs vállalkozása, aki megszállott vagy őrült vagy így minden együtt? Mert biztosan sokan vannak azok is, akik nem úgy gondolják, hogy az iskolának csak azokkal kell foglalkoznia, akik nem lógnak ki a sorból. Csak éppen nem tartoznak a „szólók” közé, vagy éppen nem tudják kinek, s hogyan mondják el, mit szeretnének másképpen, vagy úgy gondolják kár a fáradságért. S ez a tanácstalanság nem csak a pedagógusokra jellemző.

Tény, hogy a két választási forduló között „mértékadó személyek” tanácsolták a választóknak: nem baj a kétharmad, demokratikus párt, demokratikus felhatalmazás birtokában, demokratikus módon, demokratikus megoldásokat fog találni a demokrácia zavarainak feloldására. Most is kellene egy jó tanács, mivel kiderült, hogy nálunk a demokrácia egyetlen biztosítéka ugyanaz volt, mint a demokrácia zavarai kiküszöbölésének a gátja, a kétharmad hiánya. Aki ma szólni szeretne, még megkeresheti az Alkotmánybíróságot, az országgyűlési jogok illetékes biztosát, védelmet kérhet a bíróságtól. Igaz, türelmesnek kell lennie nagyon, hiszen az Alkotmánybíróság közel egy éve nem döntött arról a beadványról, amely alkotmánysértőnek tartja az önkormányzati iskolák egyház részére történ átadását megkönnyítő törvénymódosítást. Mint, ahogy hiába vártak segítséget a magán-nyugdíjpénztári tagok, és hiába az elmúlt öt évben törvény alapján „jóerkölcsbe ütköző” végkielégítést kapók. Az országgyűlési biztosok sem fejezték ki túl hangosan aggodalmukat a hatalmi ágak elválasztásának elvét sértő kormányzati ügyekben. Az Alkotmányt felváltó Alaptörvény elfogadása után a „hová fordulás” dilemmája lényegesen csökkenni, a tanácstalan embereké viszonyt lényegesen nőni fog.

Ez utóbbi problémán segít majd a tankötelezettség idejének leszállítása. Minél jobban nő a tudatlan emberek száma, annál jobban csökken az okvetetlenkedőké.

Vajon lesz-e költő, aki felvállalja népének tanítását?

 

2011. március 29. kedd

Nincs hozzászólás »

Vélemény?

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról. TrackBack URL

Hozzászólás most!

designed by János Szüdi Harcolj a spam ellen! Katt ide!