Az utca is nevel

Rosszul teszi a pedagógus, ha azt hiszi, azt gondolja, hogy a tanterem bezárt ajtaja mögött azt tesz, azt gondol, amit akar. A bezárt ajtó nem óv meg semmitől, legfeljebb azt az illúziót kelti, hogy ki lehet rekeszteni a társadalmi változásokat az iskola falain kívülre, hogy nem kell észrevenni az információs forradalmat, hogy nincs szükség a számítógép használatára, a szakmai ismeretek állandó megújítására.

A tanterem bezárt ajtaja ezért jelképe egy olyan kornak, amikor a gyermeknek és a szülőnek semmi köze nem volt a tanulás-tanítás folyamatához, és a megkérdőjelezhetetlen szakmai tudásra épített felsőbbrendűség szolgált alapul az olyan helyzetek kialakulásához, amely miatt Nyilas Misi úgy döntött, hogy iskolát vált.

Nyilas Misinek a debreceni megszégyenítése óta eltelt közel száz év alatt nagyot változott a világ. Megfogalmazódtak azok az emberi jogok, amelyektől senkit nem lehet jogszerűen megfosztani még akkor sem, ha iskolába jár, mint például az emberi méltóság védelme, a véleménynyilvánítás szabadsága, a tájékozódás lehetősége, a jogorvoslat joga. Az iskola megszűnt hivatalként működni. A pedagógus megkapta a tanítás szabadságának lehetőségét és örömét. Mint a jó karmesternek, az lett a legfontosabb feladata, hogy a rábízott gyermekekből minden tudást kihozva, a szeretetre épülő, együtt működő, egymást kölcsönösen támogató és tisztelő közösséget formáljon. A bizalomra alapozott pedagógus-szülő-tanuló kapcsolat pedig leverte a rozsdás lakatokat a tanterem ajtajáról.

Megnyugvásra azonban nincsen ok. Sőt! Az új közoktatási törvény koncepciójából egyértelműen kirajzolódik a törekvés a pedagógusszabadság megfojtására, a szülő iskolából való kirekesztésére, a tanulói szabadságjogok figyelmen kívül hagyására, a tekintélyelvre, és az alá-fölérendeltsége épülő emberképző-folyamat visszaállítására. Nem nehéz megtalálni a bizonyítékokat erre a kormányzati szándékra. Mindent elárul annak tagadása, hogy a közoktatás intézményei szolgáltatnak. A közszolgáltatatás felváltása a közszolgálattal nem kevesebbet jelent, mint az állami tanterv- és tankönyv-monopólium visszaállítása, a tanulási folyamatok központi meghatározása, az állami akaratnak megfelelő ideológiai tartalmú nevelési folyamatok beindítása, az állami felügyeleti rendszer visszaállítása szükségességének az igazolása, „minőség és teljesítmény” cukormázzal leöntve.  Ebben a rendszerben a pedagógusnak egy feladata van, végrehajtani a központi szándékot, mindenkitől ugyanazt, ugyanakkorra megkövetelni, s ha nem teljesít, megtorolni. Mit kap cserébe a pedagógus? Nem kell meghallgatnia a szülőt, hisz nem szakember, mi köze van gyermekéhez. Nem kell bajlódnia a leszakadókkal, „aki lusta”, meg kell buktatni. Nem okoz gondot a problémás tanuló sem, ki lehet zárni az iskolából a tankötelest is, ha szabályt szeg. Új kormányzati szándék is napvilágot látott, a tankötelezettség idejének leszállítása tizennyolc évről, tizenöt évre. Ez az intézkedés biztosíték arra, hogy a rosszul tanuló, nehezen beilleszkedő tanulót ne kelljen felvennie egy iskolának sem.

Az osztályajtó azért nem fog újra bezáródni, mivel a felügyelőnek mindent látnia kell. Nemcsak azt kell tudnia, mi történik az osztályteremben, hanem azt is, hogy a pedagógus a lakása falai között is teljesítette-e a vele szemben támasztott erkölcsi követelményeket.

Annak ellenére, hogy a jövő egyre jobban körvonalazódik, a pedagógusok közül nem túl sokan, nem túl meggyőzően, nem túl hangosan emelik fel hangjukat a tervezett intézkedések ellen. Pedig elhangzottak már mértékadó vélemények, amelyek rámutattak arra, hogy a tankötelezettség idejének leszállítása, a rugalmas iskolakezdés megszűntetése, az egyéni tanulási útvonal alkalmazása lehetőségének kizárása, a kisgyermekek megbuktatása, a középiskolai szóbeli felvételi rendszer visszaállítása, a közismereti tantárgyak száműzése a szakiskolából, az érettségi utáni szakképzés felszámolása, a gimnáziumi és a szakközépiskolai érettségi vizsgák szétválasztása nem javítja, hanem rontja a közoktatás hatékonyságát.

A baj csak az, hogy a nyilas misiknek nem lesz lehetőségük a választásra.

2011. március 2. szerda

2 hozzászólás »

  1. Általam és nagyon sokak által tisztelt Dr. Szüdi János minden mondatával egyetértek.
    Azon gondolkodtam, hogy miért van az, hogy húsz évnyi / nemcsak papíron biztosított/ demokrácia után ilyen csönd van? A helyi körülményekhez, elvárásokhoz – tanulókhoz!-igazított fejlesztési tervek a helyi pedagógiai programokban öltöttek testet. Tényleg ennyire “rosszul sültek el”, hogy most egyszeriben a kukában kell végezniük?
    Az egyén fejlődését, a társadalomba való integrálódása lehetőségét, a tehetség kibontakozását bizotosította az előbbiek szerint működtetett iskola. A virágzás akkor torpant meg, mikor a társulási normatívák összege magasabb lett, mint pl. a kistelepülési. A fenntartók -ettől kezdve – megfeledkeztek arról, hogy az intézmények kulturális mintát, megtartó erőt jelentenek egy-egy településen.
    Megindult a kurtítás. A hatékonyság egyetlen fokmérője lett, hogy a normatíva összegét mennyivel kell kiegészíteni “saját forrásból.” Slussz! Akkor jó az iskola, ha nem kerül pénzbe! Megtörtént a helyi programok átalakítása -egyéni arculatot biztosító – tevékenységformák szanálása; velük együtt a lelkes, alkotó pedagógusok eltávolítása. A helyettük munkába állók már készen kapták a programokat! Akár központi utasításként is értelmezhették!
    A folyamat záróakkordjaként előállt az új lehetőség! Egyházi kézbe kell adni az intézményeket, akkor az állam biztosítani fogja a működéshez szükséges anyagi forrásokat. Félreértés ne essék! Semmi kifogásom az egyház jelenléte ellen. Adjunk választási lehetőséget, legyen sokszínű a paletta. Viszont megkérdezem: hatékonyabbá, olcsóbbá válik ezáltal a közoktatás? Egyetlen “eredménye” lesz. A kistelepülések végleg leépülnek, mivel az egyháznak /kimondva vagy kimondatlanul/ van lehetősége arra, hogy szelektáljon – ezzel együtt szegregáljon. Az említett településeken a “maradék” fog tanulni. Összevont osztályokban, együtt a 6-15 éves korosztály. Nem történik meg a társadalmi integráció; de megvalósul a különböző intézményekből kikerülők egymással való szembefordulása, végleges elkülönülése.
    Mennyi pénzt takarítottunk meg? Mennyibe fog kerülni a leszakadtak büntetése, fegyelmezése.

    Mária Terézia 12 éves korig kiterjesztette a tankötelezettséget. Uralkodásának vége óta majdnem HÁROMSZÁZ év telt el. Büszkék lehetünk rá, hogy százévente EGY évvel emeltük az iskolábajárási kötelezettség tartamát! Természetesen emögött is fellelhető a
    takarékosság szándéka. Az iskolából kikerülő után már NEM KELL biztosítani a családi pótlékot, stb. Az ideológia tökéletesnek tűnik: “adjunk választási lehetőséget: tanulni vagy dolgozni szeretne a – döntésérett! -15 éves”/
    A pedagógustársadalom pedig ismét nem lép. Végre megszabadulhat azoktól, akikkel “nem bírt”!
    Tényleg, ennyire egyszerű az egész? Mi kényszerít minket arra, hogy közszolgákból, SZOlGAKÉNT funkcionáló bábbá váljunk?!

    Nagy Lászlóné
    2011. március 3. csütörtök @ 08:44

  2. Tisztelt Nagy Lászlóné!

    Nehéz megtalálni a jó megoldásokat a közoktatásban. Nehéz megőrizni azt, ami jó. Egyszer sok mindent kell újrakezdeni.

    2011. március 21. Szüdi János

    szüdi jános
    2011. március 21. hétfő @ 06:00

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról. TrackBack URL

Hozzászólás most!

designed by János Szüdi Harcolj a spam ellen! Katt ide!