Különben dühbe jövünk

Valamely célkitűzéssel való azonosulása azoknak, akikre abból feladat hárul, sokkal nagyobb eséllyel vezet el a remélt sikerhez, mint a kinyilatkoztatások követése.

Az elrendelt célok megvalósítása még akkor is kétséges, ha azok helyesek, kívánatosak, és a hatalom tűzzel-vassal próbálja meg végrehajtatni szándékát. Tovább szőve e gondolatot, az igazi sikerhez nem ártana már a cél kitűzésébe is bevonni azokat, akiktől azt várják, hogy annak elérése érdekében minden tőlük telhetőt megtegyenek. Jó lenne, ha a közös gondolkodást nem helyettesítené annak – sokszor és hangosan történő – kinyilatkoztatása, hogy „mindenki mögöttem áll, követ és támogat, hiszen nem tiltakozik senki”. A dacosan összeszorított szájakat nem lenne szabad összetéveszteni a sziesztázók hallgatásával.

Itt lényegében be is lehetne fejezni e sorokat, de kikívánkozik még néhány felvetés: hányszor és ki próbálta elmondani, hogy mit, mikor, miért kíván elérni, mire van szükség ahhoz, hogy ez sikerüljön, milyen nehézségekkel, kockázatokkal járhat az út, mi a várható eredmény, milyen más választási lehetőségek adódnak? A válasz egyszerű: nálunk, ez idáig a hatalom felé vezető úton nem kellet soha senkinek fáradoznia a reális célok kitűzésével, az azok eléréséhez vezető út kijelölésével, a várható következmények felvázolásával, az emberek meggyőzésével.
Talán a kezdeteknél történt a hiba. Senki nem merte, nem tudta, nem akarta megmondani az igazat, mit is jelent a piacgazdaságra való áttérés. Nem volt elég bátor senki annak egyértelmű, világos kimondásához: a gazdaságot, az államot, az ellátó rendszereket gyökeresen át kell alakítani, és emiatt, akár tíz évig is számolni kell a munkanélküliség növekedésével, a szociális juttatások csökkenésével, a szegénység állandósulásával. Az lett volna a tisztességes, ha világossá válik, a jobb élethez vezető út végigjárása is „vért, gyötrelmet, könnyeket és verejtéket” kíván. Magyarországon azonban nem volt olyan pártvezér, aki az említett áldozatok vállalását kérve, indult volna a választáson.

A magyar még mindig elhiszi, amit hinni akar: az állam, a vezér helyette, nélküle megoldja a problémákat. Hit kérdése volt és maradt, ki kit követ. Azé lett a hatalom, aki a legtöbb emberrel el tudta hitetni, hogy megoldja problémáit anélkül, hogy bármit tennie kellene, anélkül, hogy bármilyen kellemetlenség érné. Akkor érdemes-e a nehezebb utat választani, különösen annak a ténynek a tükrében, hogy a hatalom igazságra épülő megszerzésének, megtartásának nem túl hiteles kísérletei ez idáig nem hoztak sikert?

A kudarcok okainak elemzése nélkül ki lehet jelenteni: érdemes lenne megpróbálni, mivel a hit eddig mindig gyorsan elillant. Van persze – sokszor gyűlölettel erősített – vakhit. Erre nehéz azonban a hatalom huzamos birtoklását alapozni, mivel az e körbe tartozók akkor sincsenek elegen ahhoz, hogy hosszú időn át fenntartsanak valakit a csúcson, ha külföldről bővítik köreiket. Azok pedig, akik nem elkötelezettek, nem gyűlölnek eléggé, hitetlenné válnak, mihelyt megérzik (megértik), megint átverték őket. Ezért korunk hittérítői legfontosabb feladatuknak tartják a látszat fenntartását, így próbálva kellő időt szerezni hatalmuk bebetonozásához.

Mi az eltelt húsz év egyenlege? Sokak számára a várt jólét nem érkezett el, a jól-rosszul működő parlamentáris demokráciát pedig most bontják le. A húsz év egyenlege így alig több a nullánál.

Nagy baj pedig akkor lesz, ha a hit helyébe a düh lép.

Címkék: , ,

2011. február 14. hétfő

Nincs hozzászólás »

Vélemény?

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról. TrackBack URL

Hozzászólás most!

designed by János Szüdi Harcolj a spam ellen! Katt ide!